Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

viszonyára vonatkozó írásos állami rendelkezések. Szerintünk ennek ismét csak az egyetemes európai gazdasági helyzet az oka. A 19. század első felében a kontinentális gyáriparosítás következtében a gabonapiac biztos jövedelmet jelentett. Amikor a tengerentúli gabonatermelés kialakult és a szállítás kérdései is megoldódtak, az árak annyira leestek, hogy az európai mezőgazdasági üzemek új termelési ágak kiépítésére kényszerültek. Üj lehetőséget a húsellátás nagyüzemi biztosítása jelentett, de ugyanekkor lett gazdaságilag jelentős a cukorrépa termesztése is. Továbbra is megmaradt a talaj előkészítés feladata. Az ehhez szükséges munkaerő (szántás és az igaerő gondozása) ekkor már megvolt, az új termelési ágak azonban több munkást és újabb gazdasági- és lakóépületeket igényeltek. Mivel a Pál-major több cukorgyár közelségében feküdt, először a cukorrépa-termesztést vezették be. Ennél az év egy részében időszaki munkaerőre volt szükség. A nem a major közösségéhez tartozó arató szezonmunkások mellett ekkor tűnnek fel a répamunkások. Legtöbbjük nő volt. Az 1898:11. t. с szabályozta a szezonmunkások jogi helyzetét. Egy lényeges pont ebben, hogy a mezei napszámosok és szezonmunkások fogalmát tisztázták. Az utóbbiak hivatalos neve mezei munkás lett. Ehhez a csoporthoz tartozott minden olyan munkaviszonyban dolgozó, akinek ,,munkabér(é)t a szerződő felek a remélt termés bizonyos hányadrészében állapítják meg ... A munkabér vagylagosan a termény súlyszerinti mennyiségében és készpénzben is megállapítandó... Az elbocsátott munkás helyett az együttesen szerződött munkások negyvennyolc óra alatt tartoznak más munkásról gondoskodni." Míg korábban az aratómunkások szállása a nyáron kiürített istállóban volt, (innen a mondás: „marha ki, arató be.") ugyanez a törvény gondoskodott — részben nagyszámú női munkaerő miatt — a szálláskérdés rendezéséről is. Pál-majorban a trágyadomb mögött építették fel ebben az időben a szezonmunkások szállását, amelyik egy barakkból és az úgynevezett aratókonyhából állt. (Konyha alaprajza 1. rajz.) Ehhez tartozott még egy kút és a klozet. Amikor az első világháború után újabb termelési átállítás következtében nem volt szükség szezonmunkásokra, ezeket az épületeket lebontották. A századforduló körül állt át a gazdaság a sertéshizlalásra. Ennek érdekében vezették be a kukoricatermesztést. Ez újabb épületeket hozott magával. Megnőtt az állandó béresek száma, mert a disznógondozás további állandó munkaerőt kívánt meg. Ekkor épültek az új cselédlakások. (15. sz.) Minden házhoz kétkét klozet és egy-egy közös kemence tartozott. Az eredeti gazdasági udvar mögött alakult ki a disznóhizlaló részleg. Itt álltak a nagyméretű kukoricagórék és a táj legnagyobb disznóhizlaló épülete is. A górék és az ól között volt egyes adatok szerint a hizlalda vezetőjének lakása. (Tervrajzunkon szám nélkül.) Amikor a hizlaldát megszüntették, a két legnagyobb górét és a lakóházat lebontották. A két világháború között a gazdasági válság következtében áttértek ismét a kizárólagos gabonatermelésre. Részben a béresek száma, részben pedig a megmaradtak jövedelme megcsökkent. Ebben az időben kezdődött meg a béresközösség életének rohamos romlása. A gabonatermelés új kora nem hozott újabb tárolóépületeket magával, mert a terményt a kereskedelem azonnal átvette. A régi csűrhöz (18. sz.) csak a kommenció mennyiségének megfelelő nagyságú gabonaraktárt (17. sz.) toldottak hozzá annak egyik végén és a másikon a harmincas években a garázst. Az autó kiszorította a parádéskocsist. Még az 1870-es években épült fel egy nagy park közepén az új tiszttartóház. (1. sz.) Az 1876:XIII. t. с értelmében a munkaadó köteles volt a béresek gye32