Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

útmutatóak voltak, felkelthették volna a figyelmet, de a kutatásban nem talált visszhangra. Ugyanez történt Erich Pogatz: „Licht in der Nacht" с. könyvével, amelyik 1949-ben Bécsben jelent meg. (Erich Pogatz: Licht in der Nacht, Literarischer Wettbewerb in der Büchergilde Gutenberg, Volksbuchverlag. Wien 1949.) Pogatz célja elsősorban szociálpolitikai volt. Adatai nem nyúlnak olyan mélyre vissza, mint Illyésé. Könyvéből hiányzik a „Puszták népe" sokoldalúsága. Munkája az osztrák néprajzi kutatásban csak az utolsó tíz év folyamán talált bizonyos mértékű visszhangra, azaz akkor amidőn már a gépesítés eredményeként a majorok közössége feloszlott és az önmagában funkcionáló egység kutatása már nem volt lehetséges. Burgenlandban a nagybirtok uradalmi gazdálkodási formája túlélte a magyarországit. A második világháború után még nagy volt azoknak a majoroknak a száma, amelyekben 30—200 család élt. 1960 körül kezdődött meg a béresek számának leépítése, ami azonban néhány éven belül oda vezetett, hogy 1970-es években egy-egy majorban legfeljebb 2—5 traktorvezető állt munkaviszonyban. A fölöslegessé vált cselédek minden nehézség nélkül a gyáriparban találtak alkalmazást. Többségük elhagyta majorbeli lakását és Ausztria különböző területeire költözött át. Űj munkakörbe és új közösségbe illeszkedtek be. Korábbi hagyományos kultúrájuk számukra használhatatlanná vált. Sok kultúrkonfliktuson átesve ismerték meg és vették át a gyári munkások íratlan törvényeit és kultúráját. Az elszakadt gyökerek helyett újakat kellett oreszteniök. Nem tagadhatom le, hogy Illyés Gyula munkája és fiatalkorombeli múltam vezettek el a csajtai majorba, ahol 1963-ban, — ha már lecsökkentett számban is, — a béresek társadalmi és kulturális közössége még élt. Mintegy fél évig éltem, — nem a bérlővel, hanem a cselédcsaládokkal együtt. Ez odavezetett, hogy a falu lakói között később azok előítélete miatt nem kutathattam, de átélés során megismertem egy csődbejutott társadalmi réteg belső hagyományos kultúráját és egyúttal életformáját is. Olyan mértékben sikerült beilleszkednem, hogy állandó jelenlétem senkit sem zavart és az állandóan bekapcsolt magnetofonom sem fékezte a közösség tagjainak egymással való kapcsolatát. Amikor évek elteltével kutatásaimat a burgenlandi majorok többségére kiterjesztettem, én is már csak a hajdani béresek és nem egy zárt közösség kultúrájával találkoztam össze. Nem figyelhettem meg egy életformát, hanem csak egy elmúlt, levetett kultúráról tehettem fel adatközlőimnek kérdéseket. Ez így volt még azokban az esetekben is, ahol még több korábbi bérescsalád gyárimunkásként is a majorban bérelt lakást. Ekkor már nem egy közösség, hanem csak egymás mellett lakó családok voltak jelen, akik között a kultúrát szabályozó sorsközösségi szálak megszakadtak. Kutatásaim összefoglalását az elkövetkező években szándékozom közreadni. Akkor is, ha itt most csak az elbeszélés-kultúrát adom közre, szükségesnek látszik, hogy összefoglaljam azokat a törvényeket, amelyek az életformát megszabták és leírjam azt a környezetet, amelyen belül ez a kultúra élt. 20