Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

mi béresek hagyományos közösségéhez. Ök is közösséget képeztek, de csak periodikus közösséget. Hagyományos közösségük a falujukban volt. A fentebb megemlített tsz közösségkialakító példájára visszatérve meg kell említeni, hogy a közösség íratlan törvényeken alapuló kiképződése során egy a korábbi parasztitól lényegesen különböző új agrárkultúra alakult ki, amit semmiféle formában sem azonosíthatunk a paraszti kultúra elnevezéssel. Sok jelenség jött át a korábbi életformából, de ezek belső helyzete, funkciója, rangja megváltozott és egy új kultúra egységében élnek tovább közülük azok, amelyek ma még használhatók. (Ennél a példánál maradva, mondhatjuk, hogy egy új hagyományos agrárkultúra kialakulása szemünk előtt játszódik le. Kétségtelen, hogy a paraszti kultúra is állandó mozgásban volt, hogy bizonyos időszakokban, szinte fázisszerűen, igen erős hatású impulzusok a paraszti kultúrát is tájanként különböző formában ugrásszerűen alakították. Tekintve azonban, hogy a néprajzkutatás, mint igen fiatal tudományág a 19. és a 20. század első felében egész Európában inkább az ősit, gyakran elsősorban a nemzetinek bittet, kutatta, úgy is lehetne mondani, hogy a kihaló után futott, nem figyelte meg kielégítő mértékben az örök új kialakulását. Az utóbbi évtizedekben egyre több szakember jön rá erre a mulasztásra, ennek következtében viszont egy új veszély jelentkezett: Az alakuló kultúra vizsgálata helyett néha pszeudószociológiát alkotnak, ami ellen a szociológusok éppen úgy joggal tiltakoznak, mint a szociáltörténészek. A néprajzkutatók Ausztriában általában sohasem jutottak el a majorok lakóihoz, Magyarországon a helyzet annyiban különbözik, hogy az egyes béreseket a terepkutatások keretében ugyan kikérdezték, de a nyert adatokat a legtöbb esetben az egyes tájak paraszti kultúrája egy részének tekintették, azaz uradalmi béresek hagyományos kultúráját és hagyományos közösségét nem választották el a parasztitól. Amikor tudományágunk — nagyrészt az uradalmi cselédség szociális helyzetére rávilágító irodalmárok segítségével — ebbe az irányba komolyabb érdeklődést kezdett mutatni Magyarországon, az uradalmak feloszlódtak. Máról holnapra nem az uradalmi hagyományos közösségek kultúrájának, hanem a hajdani egyes uradalmi cselédek személyes kultúrájának vizsgálata volt csak lehetséges. Hiányzott az élő bérestársadalomnak az a tájak szerinti leírása, amelyikhez egy specifikus kultúra is hozzátartozott. Gazdaságtörténészek, itt elsősorban Vörös Károlyt kell megemlíteni, foglalkoztak ugyan a major kérdésével Burgenland területén, de feladatuknak megfelelően csak a gazdasági faktorokat tartották szemelőtt. Vörös fontos adatokat közöl az allódiális majorból a nagybirtok uradalmára való áttérésről. A miáltalunk tárgyalt uradalmak szervezete viszont nem az általa tárgyalt 18., hanem a 19. század folyamán alakult ki. (Vörös Károly: Das südliche Burgenland um die Mitte 18. Jahrhunderts. Burgenländische Forschung. Heft 42. Eisenstadt 1960.) Illyés Gyula a Puszták népe с. könyvében egy major belső életét ismertette abban az időben, amikor a földosztás kérdése a magyarországi haladó szellemű értelmiségének (írók, politikusok, tudományos kutatók és egyházi szervezetek is) egyik legfontosabb problémájává vált. Leírása sokoldalú. Kitér a major életének majdnem minden mozzanatára, de meglátásai akkori céljainknak megfelelően szubjektívek voltak. Nem a történelmi hitelességet, hanem a nagybirtoknak a két világháború közötti, a gazdasági válságból fakadó csődbejutása idején már szétesőben lévő uradalmi társadalom képét kapjuk meg. Bebizonyította, hogy ez a gazdasági forma már nem volt életképes, tele volt szociális és gazdasági ellentmondásokkal. Adatai a néprajztudomány számára 19