Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

egy bizonyos részért szegődtek. Nem ők személyesen, hanem a munkásvállalkozó, — ez külön foglalkozás lett, — volt a tulajdonos és a részesek, summások között a felelős munkaadó. Ezzel a kérdéssel az 1899: XLII. te. foglalkozott részletesen. Itt elő van írva, hogy a szezonmunkások részére a munkásközvetítő véleménye szerinti alkalmas lakóhely, főzési lehetőség biztosítandó és a részes járandóságainak, részének hazaszállítása is őt terheli. Az egyes részesek munkateljesítése miatt sem a föld tulajdonosa, sem- az uradalmi gazda nem szólhatott bele. Az is természetes, hogy a részesek általában egy faluból egy uradalomba vagy nagyobb paraszti gazdaságba igyekeztek munkára menni. Az év egy szakaszára kiváltak falujuk közösségéből. Családtagjaik odahaza maradtak és a falu íratlan törvényei szerint éltek, amelyek többsége a szezonmunkás életformában nem voltak alkalmazhatók. Egy valami megmaradt a távolban is: a falujuk íratlan törvényein alapuló nyilvános erkölcsi ellenőrzés. Az ideiglenes együttélés a munka idejére szóló normákat alakított ki, amelyek betartása mindenkire kötelezőek voltak. A szezonban nem alakultak ki szorosabb kapcsolatok az uradalmi cselédközösséggel, még kevésbé azonban a falvak paraszti lakosságával. A szezonmunkások általában egy zárt közösséget képviseltek. Több száz adat ellenére sem találtam példát arra, hogy szezonmunkás lány béreshez ment volna feleségül, de arra sem, hogy a majorhoz közel eső faluba házasodtak volna be. Az uradalmi cselédek lenézték a summásokat éppenúgy, mint a falubeli parasztok még akkor is, ha az ő hozzátartozójuk ugyanabban az időben egy másik uradalomban szintén részes volt. Kommunikációs kultúrájuk is zárt jellegű volt. A munkaidő alatti kommunikáció tökéletes zártságot bizonyít, a szabad idő szórakozása, szellemi kapcsolata, elsősorban az uradalmi dolgozók szüleihez, azaz a munkából kiöregedett hajdani cselédekhez mutat utat. Ezeknek volt elegendő szabad idejük, közöltük voltak a legjobb mesemondók, elbeszélők, akik egyedüllétükben a cselédség gyakran megmutatkozó szociális előítélete ellenére is, a szezonmunkásokkal összejöttek. Az ő révükön alakult ki egy kultúraközvetítés a majorok és az azoktól néha igen távoleső falvak lakói között. Sajnos, éppen ez a fontos kérdés eddig még nem keltette fel eléggé a paraszti kultúra kutatóinak figyelmét. A szezonmunkás csoportoknak is megvolt a belső feladat szerinti szociális tagozódásuk. Mint már említettük, a munkaadó és így a legfontosabb személy, a munkásközvetítő volt, aki alkalmazottjai közül bizalmi embereket választott ki. Ezek legtöbbször azonosak voltak a munkások bizalmi embereivel. A csoporton belül ők szabták meg a munkaközösségek beosztását is. Tekintve, hogy a szezonmunkások élelmezésük terén önellátók voltak, külön bizalmi állást jelentett a szakács feladata. Ritkán fordult elő, hogy a szezonmunkások részére egy direkt erre a célra épített szállást építettek. Legtöbbször egy kiürített istálló volt a szállásuk. A legtöbb uradalomban azonban egy különálló épületet, a hivatalos iratokban aratókonyhának nevezett építményt bocsátottak rendelkezésükre (1. kép) A Fertő-tó keleti partján, Apetlon közelében fekvő Pálmajorból származó alaprajzból láthatjuk meg, hogyan nézett ki az aratókonyha és kamra a 19. század utolsó harmadában. Az építmény központjában a szabadtűzhelyes konyha állt, amelynek csak egy bejárata volt. Szóbeli adatok szerint itt csak a szakácsnő és segítője tartózkodhatott. A konyhából nyílott a biztos ajtóval lezárható kamra, amelyben a felhasználandó élelmiszert raktározták. Ez a kamra, a lehetőségek határain belül betörésbiztos volt. Külön bejárata volt annak a szobának, amelyikben a szakácsnő lakott. Ö éjjel nem hagy-