Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

A majorok társadalma Magyarországon és Kel et-Ausztriában, de más tájakon is a 18. századi európai politikai gazdasági változások eredményeként főleg a 19. században nőtt ki. Fejlődésének kezdetén egymástól idegen családok kerültek össze, akik bizonyos szociális korlátok közé beszorítva, törvényszerűségből fakadóan kialakították saját belső életformájukat. A legújabb kor történelméből legjobb példa megállapításunk bizonyítására a tsz-ek megalakítása a második világháború után. A kezdeti időben valóban csak egy közösen gazdálkodni szándékozó csoportról beszélhetünk. Minden tag saját belső szociális és anyagi konfliktusaival birkózott. Igen sok belső nehézség, félreértés, feszültség alakult ki, mert a belső együttélés rendjéről a törvényhozás nem gondoskodhatott és a belépett parasztok egy új életformában az együttéléshez szükséges normákkal nem rendelkeztek. Az átmeneti idő nehézségei után kialakultak azonban olyan belső íratlan törvények, amelyek ma a tagság számára természetesnek tűnnek fel és amit ma nem hajlandók feladni, mert az új közösség szokásjogai nélkül az együttélés nem lenne lehetséges. Elegendő forrás hiányában csak feltételezzük, hogy ezekben az íratlan törvényekben sok jelenséget a korábbi életformából vettek át. Az is természetes, hogy a törvényhozás, az alapszabályok is sok tapasztalatot hoztak, a legtöbb azonban, szinte szemiotikus jelleggel, a hosszabb időn át tartó együttélésből alakult ki. Ebben természetesen szerepet játszottak egyes személyiségek, de a táj földrajzi és gazdasági adottságai éppenúgy, mint a tagok korábbi szociális és gazdasági helyzete is. Az egyes személyek érdekeit képviselő együttesből egy a közösség érdekeit önvédő egység alakult ki. Az „én"-bői ,,mi" lett. Mindenütt, ahol a „mienk" az együttélés alapját jelentik, öntudatlanul kialakulnak az íratlan törvények, amelyek mindenkire, aki ebben az életformában bent él, kötelezőek. Az is természetesnek tűnik, hogy a személyes felelősség, a munka és ezek alapján a jövedelem, személyes képesség, bizonyos fokú belső rétegeződést okoznak. Ezt jobb kifejezés hiányában belső szociális rétegeződésnek nevezzük. Ha az uradalmi cselédek közösségét vizsgáljuk, nem szabad szem elől veszteni, hogy egy olyan embercsoporttal foglalkozunk, amelyik az általános történelmi fejlődés egy szakaszában a kor törvényszerű eredményeként alakult ki. Legkarakterisztikusabb formáit ott érte el, ahol a történelmi múltból fakadóan és a kor földrajzi gazdasági és szociális viszonyaitól függően erre megvoltak a lehetőségek. Az allődiális majorok nem azonosak a 18. század végével kezdődően kialakult kimondottan nagyüzemi árutermelő mezőgazdasági üzemekkel, amelyek szintén történelmi okokból fakadóan feudális kezekben voltak. Az európai gyáripar rohamos növekedése, a hirtelen növekvő városokba és ipari központokba özönlő munkások ellátása érdekében az akkori viszonyok szerint nem volt más lehetőség. A történelemnek ezt a produktumát uradalomnak vagy majornak nevezzük. A kor technológiájának megfelelő produkcióhoz sok kézi erőre volt szükség. Tekintve, hogy a tulajdonos gazdálkodott, a szükséges munkaerőt a szükséglet szerint biztosította. A gazdasági év előírja az állandó, naponként visszatérő feladatokat és azokat a munkákat, amelyek a gazdasági „csúcsforgalomból" fakadnak. Az uradalmak dolgozói is ennek értelmében két csoportba sorolhatók. Egyik csoporthoz tartoznak azok, akiket egy bizonyos évszakban, egy bizonyos munka elvégzésére szerződtettek és ezalatt az idő alatt otthonuktól távol átmeneti lakóhelyen egy ideiglenes munkacsoporton belül éltek. Idesorolhatjuk a részes arató, cséplő, később a cukorrépa stb. szezonmunkásokat. Ezek legtöbbször 16