Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

Családom egy úgynevezett ősi zalai család. Hogy elődeim Árpádapánkkal jöttek-e be, vagy pedig a siejerországi „in der GaaV'-ból származnak, vagy va­lamelyik török rablóhadjárat eredményeként egyik ősanyám akarata ellenére biztosította a családfát, örök rejtély marad. Anyám részéről egyszerűbb a kér­dés, mert ők a Kopfmaler névből változtak át Kopárra és nagyapám unoka­testvére 1912—14 között Bécs város polgármestere volt. így aztán nálam is be­bizonyosodott egy svéd néprajzkutató kémiai kísérletének eredménye, hogy az olyan sokat hangoztatott szólamból: „már az anyatejjel szívta magába", csak egy az igaz, és ez az anyatej. Az is a családi legendához tartozik, hogy egy állí­tólagos rokon Bécsben levéltároskodva összegyűjtötte az ott állomásozó jász­kun-huszárok által elmondott meséket és 1823-ban kiadta németül Bécsben az egyik legrégibb magyar népmesegyűjteményt. Neve németül igen szépen hang­zik: Georg von Gaal. A rég megboldogult Gaal György annak idején nem sej­tette, hogy egy álmodozó, örökké kereső gyerek ebből az állítólagos rokonság­ból kiindulva néprajzos akar lenni. Apám és anyám nem jöttek ugyan vonatban a világra, de azért az ő életük is elég változatos és mozgalmas volt. Egyszer felépítettek valamit, hogy utána tönkremehessenek, egyszer itt, egyszer ott és a végén Kecskeméten kötöttek ki. így, mi gyerekek is, állandóan máshol voltunk otthon. De otthon voltunk! Apám egyszer munkás volt, máskor úr, de mindig ember maradt. Ez is hozzá­járult szakmai képzésemhez, mert minden társadalmi réteget, kulturális tar­talmával együtt, az átélésen keresztül belülről és nem felülről ismertem meg. Na, aztán jött a gimnázium, amit a kecskeméti piaristáknál kezdtem meg, de néhány hét elmúltával, miután sikerült fogadásból az igazgató fejét cipőmmel eltalálni, átvezetett édesapám a kálvinista gimnáziumba, ahol nyolc évig min­denek ellenére kibírtuk egymást, ősi iskolánkban felismerte osztályfőnököm, Soós Tamás bácsi, hogy a hajdani kanizsai tanítónőnek nincsen teljesen igaza és nem a hibáimat, hanem jóképességeimet ápolgatta. Amikor aztán Csikós Tóth András lett a rajztanárunk, (ő illusztrálta korábban már a Magyarság Néprajza négy kötetének nagy részét,) megtaláltam életem első szellemi apját. Hamarosan „néprajzos" lett az osztályban a csúfnevem. Azóta is rajtam ma­radt. De ettől kezdve az iskola néprajzi díját minden évben én nyertem el. Az eddigiek alapján nem véletlen, hogy apám akarata ellenére is a Buda­pesti Tudományegyetemen néprajzot akartam tanulni. Meg aztán a vasárnapi születésemből is csak valami igaz lehet, mert Viski Károly lett a professzorom, aki haláláig apám helyett apám lett. Ö kergetett bele a terepmunkába, mond­ván, hogy csak tapasztalatokból születhetnek egészséges teóriák. Hamarosan lakásában is magához fogadott és mikor nála laktam, az egyetemi előadóterem helyett otthon, konyhájában ülve kaptam azt a szakmai képzést, ami engem, még ma is elkötelez. Az ő helyeslésével kerültem be a földosztást követelő pa­rasztifjúsági mozgalmakba és lettem KALOT központi titkár. Атлког 1944 ok­tóberében átmenetileg új urak jöttek, Viskiék lépcsőházában verték ki jobb munkára érdemes fiatalok a fogaimat. Ezután hamarosan egy észak-németor­szági tábor nem önkéntes vendége lettem. Miután ezt is sikerült élve megúszni, megkezdtem a Poznantól Münchenig tartó gyalogos tanulmány utamat. Ez volt a kezdet ahhoz, hogy a magyar néprajzból lassacskán az egyetemes európai ösz­szehasonlító néprajz iránt kezdtem érdeklődni. Amikor az Eötvös Loránd Tudományegyetemi állásomból átmenetileg Kecs­kemétre kerültem, igen megszűkült számomra a világ. Akkor jött a megvál­tás, amikor Kiskunfélegyházán kineveztek múzeumi altisztnek. Itt találkoztam 11

Next

/
Thumbnails
Contents