Nagy Zoltán - Szulovszky János (szerk.): A vasművesség évezredei a Kárpát-medencében. Thousands of Years of Ironcrafts in the Carpathian Basin (Anyagi kultúrák a Kárpát-medencében 3. Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szombathely, 2009)
HORVÁTH Antónia - TEREI György: Kána falu vasleletei
4. kép Három különböző méretű és formájú csákány (4. kép 4-6.) került elő, melyeknek mindkét vége balta élű, tehát nem hegyes. Néprajzi adatok alapján irtásnál, 15 és köves területeken szőlőültetésnél is használták. Müller adatgyűjtésekor úgy vélte, hogy a magyarországi anyagban csak a török kortól van jelen ez az eszköz, és csak sáncolásnál használták, mivel mindig várakban és városias településeken fordultak elő (MÜLLER 1982, 467). 1 * Az általa felgyújtott anyagban a kétkarú csákányok 40-50 cm hosszúak, a kánaiak lényegesen kisebbek, 17-23 cm közöttiek, ezért feltételezhetjük, hogy katonai célokat is szolgálhattak. Kovács a kevésbé rangos harcosok fegyvereként a sokféle harci baltát említi, amelyek közül az egyik a fokos balta (KOVÁCS 1986, 237). Erre az eszközre is gondolhatunk a kánai darabok kapcsán, bár ott az egyik balta penge mindig szélesebb. Az egyik csákány (4. kép 5.) egy rendellenes gyermekcsontváz mellől került elő, lehet, hogy babonás célból helyezték a gyermek mellé. Ennek a darabnak a fegyver jellegét erősíti, hogy egyik ága kisebb. 17 A kánai csákányok nem lehettek kőfaragó eszközök kis méretük miatt, bár Nagy Emese a budai palotából közöl egy olyan darabot, mely szintén kisebb, karjai pedig egyforma hosszúak (NAGY 1964,144,149, 24. kép). Két darab fejsze került elő, valamint egy baltának meghatározható eszköz. (4. kép 1-3.) 18 Kovács László szerint ezek az eszközök is szolgálhattak fegyverként (KOVÁCS 1986, 237), de fakitermelésre, megmunkálásra egyaránt használhatták. Kezdetben a favágásra, megmunkálásra a bárdot használták (dolabrum), amely széles pengéjű és hosszú nyelű volt, majd pedig kialakult a fejsze (securis) (CSŐRE 1975, 101). A kánai darabok egy fejlettebb formát mutatnak. A kánai falu területén 3 darab rugós olló fél szárát találtuk (5. kép). Két ollót hulladékként dobtak ki, a harmadikat pedig eredeti funkcióját vesztve koporsókapocsként használtak fel. A rugósszárú ollók formája hosszú időn keresztül változatlan maradt. Ezt a tárgytípust birkanyíró ollónak is nevezik, de mint több kutató is felhívta rá a figyelmet, ez az eszköz szövet és haj nyírására 19 is alkalmas volt. Gere László az ozorai ollók kapcsán azt a megfigyelést tette, hogy a juhnyírásra használt ollók háta ívelt, vagy ferde kialakítású, azért, hogy a nyírásnál az olló hegye minél távolabb essen az állattól, de úgy, hogy a lehető legrövidebbre vágja a gyapját, a szabóollók háta pedig egyenes (GERE 2003, 55). A kánai darabok között mindkét típus megtalálható. 15 Tuskószedésre is használtak csákányfejszét, melynek egyik ágának éle baltaszerű, azonos vonalba esik a nyél vonalával, másik éle erre merőleges (HEGYI 1978, 61). 16 A Kánán előkerült csákányokkal együtt előkerült leletanyagból kétségtelenül kiderül, hogy az Árpádkori falu leletanyagának részei. 17 Elképzelhető, hogy ez kopás eredménye. 18 A szélesebb pengés eszközt nevezzük fejszének, melynek hosszabb az éle (MAGYAR NÉPRAJZ II., 2001, 227), a kisebb eszköz a balta. 5. kép Egy ép és negyvenkét töredékes patkó került elő. A patkók sarkai általában tömörek, csonka kúp alakúak, de előfordult a lemezes, elvékonyodó sarok is. A patkó formája, nagysága függ az állat fajtájától, a pata méret nagyságától, a ló korától, az évszaktól, a munkától, amit végez, és a ló mozgásától, lába tulajdonságaitól (MÜLLER 1982, 539). A patkók a késő Árpád-kortól váltak általánosan használttá (MULLER 1975, 74). A 13. század előtti 19 Egy 15. század végi kassai táblaképen hajnyírásra használják (HOLL- PARÁDI1982, 62).
