Nagy Zoltán (szerk.): A Batthyányak évszázadai.Ttudományos konferencia Körmenden 2005. október 27-29. (Körmend Város Önkormányzata, Körmend, 2006)

III. Batthyányak a magyar művelődéstörténetben - VADAI ISTVÁN Batthyány Ferenc és Balassi Bálint

A nagy crux A jelenleg forgalomban lévő kötetkompozíciós elméletek - leszámítva Horváth Iván legújabb elképzelését - mind azon a közös előfeltevésen alapulnak, hogy Balassi 1589 nyarán, vagy őszének elején, a Júlia-ostrom befejeztével lezárta a Maga kezével írott könyvé-t, és Lengyelországba bujdosott. Varjas Béla kódex-előszava alapjának hipotézise szerint itt lép be a képbe az a titokzatos ősmásoló, akinek a létével/nemlétével oly sokat foglalkozott eddig a Balassi-filológia. Erre az ősmásolóra leginkább azért volt szükség, hogy a Balassa-kódex nevezetes nagy cruxát, a 99- lapon olvasható csonka bejegyzést valahogyan magyarázni tudjuk: „Még vácinak ennéhány Istenhez való énekek, kiket a psalmusokból is, magáiul is szerzett, ki mindenestül is tíz, azok más könyvbe>i vadnak, nem is adja azokat ki, meddig több psalmttst nem fordít meg azokhoz. Azért evilági éneket a Jephtes históriájátúl elválva, ki még nem kész..." Ez a bejegyzés ugyanis harmadik személyben, élőként beszél Balassiról. Az ősmásoló feltételezése persze nem oldotta meg kielégítően a nagy cruxot, az továbbra is különféle hipotézisek tárgya, ám az ősmásoló azóta ott ügyködik szinte minden elméletben, mely a kódex rendjét magyarázni akarja. Miért is olyan zavaró ennek a másolónak a feltételezése? Azért, mert a kódex keletkezéstörténetén túlnőve belép a költő életrajzába is, és szilárd dátumhoz köti magát a kompozíciót. Varjas Béla kcxlexkiadása óta úgy gondoljuk, hogy Balassi 1589 nyarán, hozta létre azt a nagystniktúrát, amelyet 3x33-as, 2x33-as, vagy másféle rendben olvasunk. Ezt az elképzelést Varjas eredetileg azért vázolta fel, hogy a Balassa-kódexben a 61. vers, a Vitézek mi lehet... után lévő zavart valahogyan magyarázni tudja. Szerinte itt végződött a Maga kezével írott könyv, s ami ez után szerepel, az már egy ősmásoló műve. Klaniczay Tibor nevezetes Hozzászólás-íuxm szembeszáll ezzel a nézettel, kitolja a versgyűjtemény határát a 75. vers, az ,,Ó, én édes hazám... "végéig. Itt a búcsú, az elköszönés helyzetében, a versek szimbolikus tűzbevetésében találja meg azt a zárómotívumot, mely szerinte méltón befejezi a gyűjteményt. Ez a befejezés időben alig esik távolabb az előbbitől, Balassi e szerint 1589 nyara helyett most 1589 koraőszén hozza létre a nagykompozíciót. Mindkét elmélet úgy véli tehát, hogy a sikertelen Júlia-ostrom után, a költő Lengyelországba bujdosása előtt fejezte be szerelmes versgyűjteményét. Ehhez a dátumhoz igazodik a Gerézdi-Klaniczay-sejtés, valamint Horváth Iván 3x33-as elmélete is. A kibújdosás idején ugyan még csak 2x33 versből áll a kompozíció, ám Balassi „elhatározta", hogy istenes verseinek a számát is 33-ra bővíti. Az elméleteknek ez a közös mozzanata azonban egyáltalán nem problémamentes. Hiszen Balassi 1589 ősze után, Lengyelországban is szerzett verseket. Balassi Ferenchez írott 1590-es levelében említi: „Ne véljen uram senki oly bolondnak, bogy ha ott kinn tisztességessen szolgáltatnának velem, hogy örömesben az szolgálatban mint az versfaragásban nem foglalnám az elmémet." Majd 1591 januárjában Rimay Jánosnak verseket küld: „Küldtem Kegyelmednek magam elméje faradékiból vágatott rövid három énekecskémet is, de magának Kegyelmednek, kérvén, hogy természetekben való neveléssel ékesgettessék s tudja őket magánál tartani s igazgatni is Kegyelmed. " Hogy melyek lehettek ezek a rövid énekek, nem tudjuk bizonyosan. De az biztos, hogy Balassi nem szüntette be költői tevékenységét. Tudjuk, hogy istenes versei születtek ebben az időben. ..Ezeket írám az tenger partján, Oceanum mellett, / Kilencvenegyet mikor jedzettek másfélezer felett." - írja a ..Kegyelmes Isten, kinek kezében életemet adtam " kezdetű éneke végén. Szerelmes költeményeket is szerez. A Célia-ciklus nyomán elgondolhatunk újabb szerelmi ostromot, vagy képzelhetjük úgy is. hogy Balassi irodalmi minták - főként Angerianus nyomán - afféle virtuális kedvest alkotott magának. A Célia-gyújtemény meglepő módon szerepel is a kódexben, annak ellenére, hogy Balassi - a korábbi hipotézisek szerint - már lezárta a gyűjteményt. Fel kell tehát tételeznünk, hogy az ősmásoló továbbra is fenntartja kapcsolatát a költővel, tőle verseket kap, és azokat szorgalmasan feljegyzi a gyűjteménybe. Hozzájut a Célia-versekhez, ezeket új sorszámozással írja a gyűjtemény végére. A Török bejtek szövegét is megszerzi, ezeket azonban számozás nélkül illeszti megszámozott versek közé. Kissé nehézkes ennek az ősmásolónak a tevékenységét indokolni. Sokkal egyszerűbb lenne a dolgunk, ha Balassi elvitte volna magával Lengyelországba a Maga kezével írott könyvet! Ha pusztán ennyiről lenne szó, már akkor is kételkednünk kellene az. ősmáisoló tevékenységében. Hiszen két eset közül a filológusnak az egyszerűbbet kell választania. Melyiket egyszerűbb feltenni? Azt, hogy (1) a Maga kezével írott könyv egy adott ponton lezárul, a kézirat gazdát cserél, ám az ősmásoló továbbra is hozzájut a friss szerzeményekhez, melyekkel kiegészíti gyűjteményét; vagy azt, hogy (2) Balassi 1589-ben lezárja a Júlia-ciklust, de szerzeményeit továbbra is feljegyzi gyűjteményébe. Világos, hogy a második eset az egyszerűbb. Az ősmásolóra - ahogy fentebb említettük -, kizárólag a 99. lap csonka bejegyzésének, illetve a kódexben ezt követő nagy crux-nak a magyarázatához van szükség. A Balassa-kódex első egysége, mint tudjuk, a Maga kezével írott könyv verseiről készült másolat másolatának a másolata. A legalább háromszoros másolási folyamat nyomonkövetése szinte lehetetlen feladat. Hiszen bármilyen torzulás is történt közben, nehezen megállapítható, hogy ez melyik másolási fázis eredménye. Bizonyos mozzanatokat el tudunk helyezni a kódex keletkezéstörténetében. Látni véljük például, hogy az 1610 körüli szerkesztő három előszót fogalmaz, és illeszt a kódex egységei elé. De azt már nem látjuk, hogy eközben a Maga kezével írott könyv címlapjának szövegét fogalmazza át, egészíti ki, vagy teljesen önálló szöveget alkot. Látni véljük például, hogy a kódex 54-55. lapjának szöveghiányánál, a kis cn/.Y-nál nem kettőslapozás, hanem levélpár-kihullás történt. De azt már nem tudjuk megmondani, hogy ez melyik másolási fázis példányában esett meg. Látni véljük, ahogyan az 1645-50 közötti másoló üres helyet hagy azon istenes versek számára, melyeket nyomtatott kiadásban is birtokolt. De azt már nem tudjuk, hogy a nagy crux csonkán hagyott mondatát is ő hagyja-e félbe, s ha igen, akkor miért. Ilyen bonyolult filológiai helyzetben egyszerűen nincsen jogunk triviális magyarázatot adni. Varjas ősmásolóya ugyan megmagyarázná a csonka mondatot, de nehézkessé teszi a