Néprajzi adattár II. (Savaria Múzeum Közleményei 42. Szombathely, 1967)
27. Taródfán felhúzták a bikát a templomtorony tetejére legelni. A templom tornyán fű nőtt. összeült az elöljáróság, hogy döntsenek afelől: miként lehetne onnan eltüntetni. Űgy határoztak, hogy felhúzzák a községi bikát s az majd lelegeli. Húzták-húzták a bikát, és mikor az már odáig ért, döglött volt és a nyelvét is kilógatta szájából. Ezt látva a taródfaiak, örömmel mutogattak fel rá: „Nini, már kanyarént!". 28. Taródfán csütörtökön kiharangozták a bablevest. A taródfaiaknak papjuk nincsen, csak templomuk, ahol minden péntek délután 3 órakor harangoznak. Hertelendy István volt a harangozó. Édesanyja pénteken mindig bablevest főzött. A harangozó gyerek erről tudta meg, hogy péntek van, tehát harangozni kell. Egy ízben Hertelendyné csütörtökön készített bablevest. Fia abban a hiszemben, hogy péntek van, elvégezte a szokásos harangozást. Amikor ez az eset történt, a taródfaiak úgy restellték a dolgot, hogy sokáig nem harangoztak péntek délután. 29. Taródfán a pap vesperásköpenyegével akarták eltemetni a halottat. A pinkaszentkirályi plébániához tartozó községekben, így Taródfán is még 1900-ig szokásos volt az úgynevezett „céhbe-temetés". Eredetileg a takács céh tagjai ha elhaltak, koporsójukat külön erre a célra készített díszes céhlepellel takarták le a temetési szertartás elején, és rajta hagyták a halott sírbatételéig. (Ez a lepel állítólag még most is megvan a pinkaszentkirályi templomban.) Később a céhtagok családtagjait, sőt másokat is temettek „céhbe". Természetesen ez a hozzátartozók külön kívánságára történt, és bizonyos többletfizetségbe került. Hasonló volt a tűzoltók közreműködésével rendezett mostani temetésekhez. Történetesen Sári Mári, a pap egykori öreg szakácsnője feküdt a ravatalon, akit ünnepélyesebb külsőséggel „vesperásan" és céhbe kívántak eltemetni. Az idő borús volt, eső készülődött, sőt már szemetelt is. E miatti nagy sietségben a céhmester tévesen a pap „vesperás-köpenyegét" (kazula) teritette a koporsóra, ami csak akkor tűnt ki, amikor a papot öltöztetni kezdték és hiányzott a köpönyege. 9 30. Az újperintiek nem engedték be a böjtöt. Kiálltak a falu végére és vasvillával lesték, hogy be ne mehessen a községbe. 31. Vasalján a szénásszekér elé harangoztak. Bérmálásra várták a püspököt. Figyelték, hogy mikor érkezik. A messze feltűnő szénásszekérről azt gondolták, hogy a püspök hintója. Erre harangoztak. Nagy volt meglepetésük, amikor egy paraszt érkezett szénásszekéren a templomhoz. 32. „Vépiek, vépiek, ti is így éltek?" Azzal mérgesítik a vépieket, hogy nagyon rossz koszton élnek. Ezt énekli a búbos pacsirta is, amikor télen a falu utcáján a lótrágyát eszegeti: „Vépiek, vépiek, ti is így éltek?". 33. A zanatiak behajtották a túzokmadarakat. Ólmos eső esett, amitől öszszefagytak a túzokok szárnytollai, és ezért nem tudtak elrepülni. A falu emberei összeálltak és behajtották őket a bekerített marhadelelő helyre. Utána a férfiak összeültek osztozkodni rajtok. Ez alatt felmelegedett az idő, de felengedtek az összefagyott szárnytollak is és a túzokok mind elrepültek. 1 0 Gyűjtötte és közli: Csaba József 130.
