Néprajzi adattár I. (Savaria Múzeum Közleményei 40. Szombathely, 1966)

Pavel tehát a rovat megindításával a megye szellemi néprajzának kallódó, hányódó kincseit akarta megmenteni, és a tudomány szolgálatába állítani a hitelesen gyűjtött adatok publikálásával. Ezért fordult kérésével elsősorban a legilletékesebbekhez, a falu értelmiségéhez: „Szeretettel kérjük, különösen a falu értelmiségét, támogasson bennünket kincskereső szorgoskodásunkban . . . Az ő ügyeskedő jóakaratukra nagy szüksége van a néprajzi tudománynak. A begyűjtött szövegek nyers eredetiségén, a pórias kiejtésén ne változtassanak, a népdalszövegekhez — ha csak lehet — mellékeljék a dallamot, jegyezzék fel a bemondó nevét, lakását, korát, foglalkozását s esetleg egyéb figyelemre méltó körülményeit. A majdan eljövendő szintézis csak így tudja a néma anyagot megszólaltatni s a kupolás, nagy közös épületbe beépíteni."

3 A gyűjtött anyag rögzítésmódjára, hitelességére vonatkozó követelményei megfelelnek a mai szakmai igényeknek, azért értékesek és maradandók a közölt adatok. Pavel — az 1930-as évek osztályellentéteit ismerve — gondolt azokra is, akik idegenkedtek a paraszti néprétegektől, akik lenézték, megvetették az egyszerű embereket s ezek életmódját, ezért írta mintegy biztatásként és egyben figyelmeztetésként: „A nép közé való elegyedés nem leszállást, hanem a legegyetemesebb, legörökebb értékekbe való bekapcsolódást, a legbecsületesebb önszeretetet jelenti."

4 Ügy véljük, ezt ma már mindenki természetesnek tartja, s korunkban nincs szükség az ilyen alapigazság különösebb magyarázatára. A „Tulipántos láda" c. rovat tizenegy évig működött a Vasi Szemle, ill. később a Dunántúli Szemle keretében, s ez alatt az idő alatt mintegy 120 nyomtatott oldalnyi értékes néprajzi és népnyelvi anyag gyűlt össze

5 a hiteles gyűjtések egyszerű közlésével, ill. kisebb közlemények megjelentetésével, melyeket követendő példaként ajánlunk mostani gyűjtőinknek is. fgy vált a néprajzi adatok gazdag kincsestárává e rovat, melynek hasábjain főleg a szellemi néprajz tárgyköreihez tartozó gyűjtések jelentek meg: népdalok, regösénekek, népmesék, gyermekjátékok, kiolvasó versek, sírfeliratok, népszokások, lakodalmi kurjantások, hiedelmek, babonák, ill. mágikus eljárások, helyés határnevek, népies növény- és állatnevek, állathívogatók és zavarók, tájszavak, szógyűjtemények, személy- és gúnynevek stb. Tárgyi néprajzi vonatkozású közlemény elenyészően kevés jelent meg, csupán az erdőirtásra, a ruha vasalásmódjaira, a gereblyeformákra, szájkosarakra, palókákra és a fejen való teherhordásra találunk adatokat. Az utóbbi témák a Néprajzi Múzeum által kiadott kérdőívek és útmutatások alapján kerültek feldolgozásra e rovat keretében „Ethnologiai adattár" címen. A tárgyi néprajzi adatközlések összesen csak 6 oldalt tesznek ki, ami azzal magyarázható, hogy a rovatban — a célkitűzésnek megfelelően — elsődlegesen a nép szellemi hagyományait kívánták összegyűjteni. A „Tulipántos ládá"-n kívül a dunántúli falusi tanulóifjúság számára Morvay Péter etnográfus „Kaláka" címmel még újabb rovatot is nyitott a Dunántúli Szemlében 1940-ben. A rovat elé írott bevezetőjében a következőket rögzítette: „Most megnyíló rovatunkban a dunántúli falusi vagy huzamosabb időt falun töltő tanuló-ifjúság néprajzi gyűjtőmunkáját óhajtjuk megszervezni és irányítani. A falusi élet rohamos átalakulásával elkallódásra ítélt hagyományos népi műveltségjavak összegyűjtésére nincs elég hivatásos szakember. Ezért ebbe a ma már csak rövid ideig végezhető s a nemzetismeret szempontjából oly fontos munkába az ifjúságnak is be kell állnia."

6 Sajnos ez a rovat nem volt olyan hosszú életű, mint a „Tulipántos láda", pedig értékes adatok jelentek meg ha453