Dömötör Sándor: A jáki „ördögkövek” mondájának képzettörténetéhez (Savaria Múzeum Közleményei 39. Szombathely, 1966)
költői, mert sem a múlt, sem a jövő számunkra nem érzékelhető valóság; csupán megjeleníthető olyan szavakkal, amelyek mind hajdani, mind leendő realitásaik képét is képesek tudatunknak közvetíteni. Egyes szavak fogalmai mögött élettani jelenségek, pavlovi „jelzések" rejlenek, amelyek befogadóikat optimizmussal töltik el, nagy tettekre hívják fel. Mind a szavak, mind a történetek a mát kötik össze a múlttal és a jövővel. Érzékeink számára nem létező dolgokat — hajdani és leendő társadalmi folyamatokat — érzékeltetnek velünk, mint hajdanán a varázslók. 14 8 Fejtegetéseink illusztrálására figyeljük meg a következő rövid beszélgetés lényegét. Egy alkalommal kirándulókkal mentünk Jákra. Az egyiktől megkérdeztem: — Látod azokat a köveket? — Látom — válaszolta. — Óriási kövek. •— Az itteniek ,,ördögkövek"-nek mondják — jegyzem meg. — Miért? Valami monda fűződik hozzájuk? — kíváncsiskodott útitársam. Az első kérdés és a válasz jelzi, hogy az érzékelt tárgy és az érzékelt szó, amely a tárgyat jelzi, a tudatban egybeesik, tehát további ismeretekre a tény megállapításához nincsen szükség. A válasz kiegészítése azonban, amely a kövek rendkívüli nagyságára vonatkozik, már nem ilyen megnyugtató, hanem mozgósító erejű. Arra készteti a kérdezőt, hogy magyarázza meg, miért hívta fel a figyelmet a kövekre. A magyarázat újabb kérdést vet fel, mert az ördögkö név viszont olyan jelzés, amellyel a „nagy kő" fogalma a tudatban nem esik egybe, mert a hiedelemrendszerre való utalást is magában foglalja. Ezért a jelentés társadalmi értelmezése válik szükségessé: a tudat a megismert viszonyok, az ismeretek sokaságából a kifejezés értelmezésére törekszik. Az értelmezés során válnak társadalmi jelenséggé olyan szubjektív élmények, hiedelmek, amelyeknek csupán absztraktuma van rokonságban a kövek odahordásával; konkrét formában nem jelentkezhetnek a tudatban, mert az illető nem észlelt semmit és nem hallott semmit róluk. Az így elmondott mondaváltozat a kövek megpillantásakor felébredt kíváncsiságot elégíti ki csupán. A pillanatnyi érdeklődést nemcsak kielégíti, hanem mozgósító erő marad továbbra is, mert az érdeklődést a létezés veszélyeztetettségére mozgósító képzetek egybekapcsolásával fokozza. Az emlékezet azért tartja megőrzésre érdemesnek az „együgyű" mondát is, mert mozgósító hatása van és így alkalmas arra, hogy a társadalmi együttműködés fontos voltát bizonyítva, az emberi teremtőerő nagyságát és végtelenségét művészi eszközökkel érzékeltesse. Ezt a művészi hatóerőt elemezte ki mind Arany János, mind József Attila a motívum költői alkalmazásánál. 14 9 Ez a művészi hatóerő, a képzetek tettre késztető, aktivizáló ereje a mondában leszűkített módon jelenik meg. A krónikák szerint Vata, a pogány felkelők vezére biztatására „az egész nép az ördögnek áldozá magát" — vagyis a haj leborotváltatása, pogány módra való viselése aktivizálta látszólag a tömegeket, pedig lényegében a feudális törvények eltörlése és a keresztény vallással való szakítás volt a forradalmi cél. 15 0 Amikor 1853-ban Paur Iván a düledező jáki apátsági templom kormos falai között megállapította, hogy tornyában a római kori kövek a keresztény eszméket szolgálják, a helynevek elemzésével kapcsolatban így hívta fel reá a közfigyelmet: „A helynevek értelmezésénél a keresztény elemre — mely nemzetünkre az új hazában oly korán, s oly átalakítólag hatott, hogy az egész egyéni bel- és külvilág merőben megváltozott — okszerű tekintet legyen." 15 1 289.
