Dömötör Sándor: A Vasi Dunántúli Szemle tizenegy éve 1933-1944 (Savaria Múzeum Közleményei 1. Szombathely, 1957)

történelmi, nyelvészeti, régészeti és néprajzi ismereteket szeretnék közkinccsé, mindenki számára hozzáférhetővé tenni. A Folia Sabariensia címen megjelent 1. számot az 1932-ben elhunyt nagy vasi botanikus, Gayer Gyula emlékének szentelték és így természetszerűen főként természettudományi tanulmányokat és cikkeket közöltek, amelyek azonban nemcsak a tudományosságot, hanem a széleskörű ismeretterjesztés igényeit is igyekeztek kielégíteni. A közel egy év múlva megjelenő 2. szám szintén Gayer Gyula emlékének megörökítését szolgálta, azonban megszűnt a triumvirátus és Pável Ágoston lett a főszerkesztő 8 tagú szerkesztőbizottság élén. A Folia Sabariensia alcímnek maradt meg és a folyóirat neve a közérthetőbb, a helyi önérzetre is appelláló Vasi Szemle lett. A minden ízében új, értékes, haladó jellegű folyóirat célját így jelölte meg a szerkesztőbizottság: „Vas megye helytörténetének szolgálata a legtágabb értelemben". Az T. évfolyam következő két száma mindig színesebb és változatosabb lett. Megkezdődött az évek múlásával sokasodó lapjain a megye többezeréves életének, történetének, természeti adottságainak rendszeres feltárása a szomszédos országok és megyék kulturális kapcsolatainak figyelembe vételével, majd a „Dunántúl kulturális problémáinak szolgálata" is helyet kap a programban, mert „egy megye kulturális élete nem elszigetelt folyamat, hanem ezernyi szállal kapcsolódik a szomszédos területek, a nagyobb tájegység életébe, múltjába, jelenébe". E kapcsolatok sűrűsödésével merült fel a gondolat, hogy a Vasi Szemlét „az ország Nyugaténak tágabb horizontú orgánumává teszik". (Vasi Szemle VI : 274.) Az I. évfolyam 360, a II. évfolyam 416, a III. évfolyam szintén 416 oldalon jelent meg; a IV. évfolyam 312, az V. évfolyam 368, a VI. évfolyam szintén 368 oldal terjedelmű volt. A folyóiratnak a továbbiak folyamán is sikerült fenntartania a 20—25 ívnyi terjedelmet. Azért utalunk nyomatékosan erre a körülményre, mert a főszerkesztő állandóan figyelmezteti olvasóit a terjedelem fenntartására és fokozására, mint munkájának legnehezebben megvalósítható, dc igen lényeges részére. A folyóirat mintegy 500 főnyi előfizetői táborra támaszkodott csupán; a városi és a megyei támogatás elenyésző volt. Pável Ágoston állandóan „az urak közönyéről", „bizalmatlanságáról" panaszkodik és dicséri az előfizetési díjat csekély jövedelmükhöz mérten „heroikusan" vállaló „egészen kis emberek" tömegét, mint a folyóirat igazi támogatóit, megjelenésének biztosítékát. (Vasi Szemle V : 275, X : 3.) Bevallja, hogy „tapogatózva, szorongó érzéssel, de bátor hittel" indultak el és munkájukkal sikerült „évszázados gátlásokat" megtörniök „és saját fészkén nyugodt, zavartalan jövendőt biztosítani a helyi kultúra köteles törekvéseinek". (Vasi Szemle V : 273.) Az első öt évben a folyóirat mellett kiadtak 132 kisebb-nagyobb különlenyomatot, némelyiket jelentőségéhez mérten kétezres példányszámban, tehát a Múzeumbarátok Egyesületének hatása a tömegek kulturális életére nem megvetendő eredmény volt. Tudta ezt Pável Ágoston is, azért vállalta a hősi küzdelmet és ezért csendül ki mérhetetlen bizalom emlékező soraiban: „összeroskadni összeroskadhatunk, de az aláhanyatló karokból új harcosok ragadják majd ki a zászlót, és ha mi nem — ők eljutnak és népüket is odaviszik a Fény országába". (Vasi Szemle V : 275.) önkéntelenül is felvetődik bennünk a kérdés, hogy Szombathely szellemi életének baladó egyéniségei miért éppen a múzeumot választották az ismeretterjesztő jellegű, helytörténeti folyóirat anyagi alapjának, minden megrázkódtatást kibíró, szilárd bázisának. Erre is Pável Ágoston felel meg egy elfeledett cikkében: „Sokan azt hiszik, hogy a múzeumi munka leglényegesebb része a tárgyi gyűjtés. Pedig a tárgyak bezárva és valósággal bebalzsamozva a tárlók üvegkoporsóiban, önmagukban csak bolt anyagot jelentenek. Ezt a holt anyagot fel is kell dolgozni, életre kell támasztani. így lehet a saját múltja és jelene, jövője, a saját különleges kulturális értékei iránt fogékony népi lelket nevelni, amelyre pedig oly nagy szükség van a mai durván materiális világban". („Vasvármegye" c. lapban 1933. április 20.) Pável Ágoston nem volt marxista, azonban haladó gondolkodású, értelmes, népe javáért dolgozó tudós volt, aki világosan látta, hogy a kapitalizmus lélektelen versenyszelleme elpusztít minden értéket, amit a nép a maga hasznára termelt ki magából. A múzeumban megkövült hagyományokat akarta életre kelteni, azokba a kulturális kövületekbe akart életet lehelni, amelyeket az urak közönye és bizalmatlansága halálra ítélt, mert újjáéledésük esetén az élet, a haladás, a jövő, a kultúra céljait szolgálták volna. A hatalom fasiszta birtoklói az ideálok jegyében tetszelgő múzeumot a vezetőembereket dicsérő és tömjénező, a szolgalelkűségre nevelő intézménnyé züllesztették, honnan a halál hideg lehellete áradt a meleg szívvel érző emberekre. Az életért, a jövőért, a tudásért, a fényért harcolt Pável Ágostonnal az élén a Vasi Szemle azért, hogy a múzeum is a nép tulajdona legyen, honnan mindenkire a tudás