Vig Károly (szerk.): Savaria - A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 42. (Szombathely, 2020)
Természettudomány - Vig Károly: Impériumváltás előtt és után Romániában. Erdélyi rovarászportrék
SAVARIA 42 A VAS MEGYEI MÚZEUMOK ÉRTESÍTŐJE 2020 23-86 pant értékes dokumentuma a kárpát-medencei lepkefaunának. A lelőhelyek közül első helyen említjük Borosjenőt, ahonnan az anyag 60 százaléka származik, utána a retyezáti példányok következnek (az anyag 25 százaléka). Diószeghy gyűjtött még a Béli-hegységben (Mun(ii Codru- Moma) és a Hargitán (Mun(ii Harghita), a Berecki-havasokban (Munjii Bre(cului vagy Mun(ii Lacauti-Goru), Szovátán (Sovata, Románia), a Rétyi Nyírben (Mestecánisul de la Rec, Románia) és Sepsiszentgyörgyön is. Élete alkonyán a British Museumnak dolgozott. A gyűjteményt 1963-tól Kovács Sándor (1928-1984), a Székely Nemzeti Múzeum volt munkatársa és losif Cápuse (1935-1999) bukaresti lepkész dolgozták fel és katalogizálták (Cápuse & Kovács 1987). Schmidt Antal Diószeghy tiszteletére tudományra új araszolólepkét nevezett el Psodos diószeghyi néven (Schmidt 1930). A taxon napjainkban elfogadott neve és besorolása a Glades coradna dioszeghyi. Diószeghy gyűjtötte a Retyezátban a később Schmidt Antal által leírt (Schmidt 1930) Tortrix wassiana (=Clepsis balcanica Rebel, 1917) első példányait is. 2007. szeptember 22-én tiszteletére emléktáblát avattak a borosjenői református templomban. Az erdélyi csinosboglárka vagy erdélyi boglárka (Rubrapterus bavius hungarica) Az Erdélyi-medence a biológiai sokféleség szempontjából különleges jelentőségű terület. Szinte minden oldalról hegyvidékek veszik körbe, természetes akadályt alkotva korlátozzák az egyedek térbeli mozgását, vagyis a génáramlást. Ennek következtében a medencében „rekedt” populációk elszigetelődnek a medencén kívül élő populációktól, és saját evolúciós utat bejárva önálló taxonokká alakulnak. Valószínűleg az utolsó eljegesedés előtt nyomultak be a Kárpát-medence területére azok a sztyeppi fajok, amelyek jelenleg az erdélyi Mezőség reliktumjellegű elemeit alkotják. A lehűlő és csapadékossá váló klíma következtében a sztyeppéi fajok elterjedésének nyugati határa keletre, az eurázsiai kontinens belseje felé tolódott, ugyanakkor az Erdélyi-középhegység esőárnyékában, az agyagos alapkőzeten kialakult élőhelyeken számos faj populációja szigetszerűen fennmaradt az Erdélyi-medence belsejében. Az itt „rekedt” populációk elszigetelődtek és esetenként új fajok vagy alfajok jöttek létre. Ilyen reliktumjellegű, endemikus lepke az erdélyi csinosboglárka vagy erdélyi boglárka. A faj a Palearktikumban számos alfajra tagozódik. A Rubrapterus bavius bavius az ukrán és orosz sztyeppvidéken és a Kaukázusban tenyészik. A Balkán-félszigetről a R. bavius egea ismert, amely Dodrudzsa déli részén is előfordul. A közelmúltban felfedezett bulgáriai állomány taxonómiai helyzete kérdéses (Kolev 2017; Rákosy & Weidlich 2017). Ezeket a taxonokat egyes szakemberek már teljesen izolálódott „törpefajként” értelmezik. A balkáni egea mellett Észak-Afrika hegyvidékein a R. bavius fatma repül, Görögországban a R. bavius casimiri és R. bavius macedonicus alfajok, az Ibériai-félszigeten a már külön fajként leírt R. panoptes és a R. abencerragus tenyészik. Az erdélyi boglárka mind földrajzilag, mind életmódját tekintve teljesen izolálódott populációkat alkot. Távolságban legközelebb, a Kárpátok koszorújától több száz kilométerre délre a R. bavius egea fordul elő (Dincá et al 2011a), illetve a Bulgáriában megtalált populációk. Ebből fakadóan többen felvetették, hogy az erdélyi csinosboglárkát önálló fajnak lehet tekinteni. A genetikai vizsgálatok azonban nem állapítottak meg jelentős eltérést a R. bavius hungarica és a R. bavius egea alakok között, ezért az alfaji besorolás tűnik helyesnek (Dincá et al. 2011 b). Az erdélyi boglárkát 1913-ban írta le Diószeghy László (Diószeghy 1913: 108). Pontosabban fogalmazva a névadásra került sor 1913-ban, mert 1912-ben már közölte a lepke alaktani jellemzőit (Diószeghy 1912:114). Már akkor felvetette, hogy új alakkal van dolgunk. Maga a felfedezés két évvel korábban történt. 1910 áprilisában az erdélyi Mezőségen, az akkori Szolnok-Doboka vármegye Vice (Vi(a, Románia) nevű településén Varga Béla református lelkésznél vendégeskedett. Április 20-án, délelőtti sétája során apró, számára ismeretlen kék színű lepkéket látott repdesni egy meredek domboldalon. 57
