Vig Károly (szerk.): Savaria - A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 42. (Szombathely, 2020)
Természettudomány - Vig Károly: Impériumváltás előtt és után Romániában. Erdélyi rovarászportrék
VÍG KÁROLYI IMPÉRIUMVÁLTÁS ELŐTT ÉS UTÁN ROMÁNIÁBAN. ERDÉLYI ROVARÁSZPORTRÉK nia) állomásfőnökként dolgozó József nevű bátyját, ahol megragadta a vidék megnyerő szépsége, és elhatározta, hogy Borosjenőn (lneu, Románia) telepedik le. 1907-től haláláig élt a vidéki kisvárosban. Az első világháborúba már az első napokban belesodródott, majd sebesüléssel és súlyos epehólyag-gyulladással 1915 végén Gyulára került kórházba, ahol eltávolították epehólyagját. Főleg portrékat és tájképeket festett (14. a-d. ábra). Kora impresszionista festményeit többször kiállította a budapesti Nemzeti Szalonban, Aradon, Nagyváradon és Kolozsvárott, de templombelsőket is díszített. A szegedi Szent Rókus-templomban oltárképe látható. Festményei főleg magángyűjtők kollekcióit gazdagítják. Festői alkatáról, személyiségéről a jóbarát Balogh Ernő írt lírai sorokat (Balogh 1955). A méltatást Székely Zoltán olvasta fel 1949. január 29- én, a Székely Nemzeti Múzeumban tartott Diószeghy-emlékünnepség alkalmából (Balogh 1955): „A tájképnek igazi nagymestere volt. Itt tűnt ki tárgyválasztásának, ízlésének, kompozíciójának nagystílű volta. A plein air-пек, s a színeknek költői mestere volt akár olajban, akár akvarellben. Sohasem használt fedőszíneket, a frissen felrakott, abszolút kikevert színek szikráztak, égtek és ködei csodálatos szépséggé varázsolták a Maros, az Olt mentét, a retyezáti holdas képétől pedig alig lehetett elmozdulni. További képein uralkodik a levegő, az ég és csodálatos vizei. Mikor kérdeztem, hogy lehet így ábrázolni a vizet, hogy az embernek szinte fáj elválni szemléletétől, erre azt felelte, hogy az égtől és a szél játékától függ a víz felületének képe. Ha az eget a földre fested, kész a víz csodálatos felszíne. Vizes képei alig száradtak meg, rögtön gazdájukra akadtak. Csodálatos költője volt a tavasznak és az ősznek, a bámulatos csípős tavaszi levegőben pompáztak a ragyogó színű virágok, a selymes, friss füvek kecsesen hajladoztak. Ősszel vakítottak a berkenye, a bükk, a vadszőlő vérpiros levelei, a szürkés, ködös időben. A hárs vakító sárga levelei, a cser bronzszínű lombja valami kedves, békés ősz hangulatát lopták szívünkbe. Téli tájképei talán a legcsodálatosabbak. A hó száz és száz színváltozatban vonul fel előttünk. A kemény tél hava és a tavaszi olvadó hó ezernyi hangulatát örökítette meg. A hóárnyalatok kontrasztjai, a lombtól fosztott fák gyönyörű rajza, elbűvölővé tették havasi tájait. Retyezáti képeiről a havasok levegője, bája és drámai ereje nyűgöz le. A zsupfedeles, az avult zsindelyes kunyhók, cigányputrik életre keltek képein, s az előttük bólogató parasztmályvák és az ablakok muskátlija szinte becsalogatják a nézőt. (...) Diószeghy mint ember jó és nyíltszívű volt, őszinte jó barát, kedves, vidám bajtárs az élet dagályában és apályában. 61-ik életévében féloldali hüdés érte. Kezdetben alig tudott beszélni s a hűdés megbénította jobb kezét és lábát. Bámulatosan kiheverte. Újra festett és lepkészett. Ezután állította össze és rendezte teljesen gyűjteményét, mint mondta, örökségül a sepsiszentgyörgyi Múzeumnak. Négy évvel később idegdaganat támadta meg, amely ágyba is döntötte. Jobb keze és lába nem bírta a mozgást, fájdalmai is egyre fokozódtak, alvása is egyre romlott. Legyengült és az örökké mozgó test nem bírta ki az ágybaszegzettséget. Napról-napra gyengült és látni lehetett, hogy a vég közeledik. Röviddel halála előtt festés közben találtam. Kezei be voltak kötözve, fáradt volt és látszott, hogy a munka nehezére van, az idegcsomókon lévő apró daganatok miatt. Szemrehányásokkal illettem, de ő szelíd mosollyal felelt és rámutatott két megkezdett képre: »Ezt a két képet mindenáron be kell fejeznem. Az egyikkel ki kell fizetnem betegségem alatt felgyűlt kölcsöneimet, a másik árán elfognak temetni, mert tisztán akarok elmenni és magam akarom eltemetni magamat.« »Hallotta?« - szól oda feleségének. Az egyik egy tórészlet, ahol a tiszta vízben egy élénk vöröslombú bükkfa nézi magát őszi színeivel a csöndes tó tiszta vizében, mint egy ősz ember az élet tiszta vizében, a másik egy finom ködbeborult folyammente, elmosódó nyárfákkal, amint életére is kezd ráborulni a mindent elfojtó köd. Egy búcsúzó művész végső látomásai. Azonnal jelentkezett vevő. És azzal adta el a képeit, »Ezekért bármilyen ár kevés, mert jegyezze meg, asszonyom, ez az én hatytyúdalom, többet a mester nem fest.«. Két nap múlva irtózatos fájdalmait édesen nyomta el a morfiuminjekció és Ő elaludt és átjutott a ködös túlsó partra, ahol többé nincs művészi álom, munka és fájdalom és ahol örök csend honol. ’’ Lepkészszenvedélye is közrejátszott abban, hogy Borosjenőt választotta lakóhelyéül, ahol az 52
