Vig Károly (szerk.): Savaria - A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 42. (Szombathely, 2020)
Természettudomány - Vig Károly: Impériumváltás előtt és után Romániában. Erdélyi rovarászportrék
VÍG KÁROLY: IMPÉRIUMVÁLTÁS ELŐTT ÉS UTÁN ROMÁNIÁBAN. ERDÉLYI ROVARÁSZPORTRÉK kézipoggyászt vihette magával. Öt hónapi távoliét után, legnagyobb csodálatára, múzeumát sértetlenül találta. Bár a múzeum ki volt téve a német csapatok elszállásolásával összefüggő veszélyeknek, a területen gerillaharcokat vezető Maderspach Viktor (1875-1941) mérnök, maga is neves vadász és szakíró személyesen hívta fel Erich von Falkenhayn (1861-1922) német tábornok figyelmét a múzeum értékeire. A tábornok megtekintette a múzeumot, és védelmére szász népfelkelőkből álló csapatot rendelt ki. így menekültek meg a preparátumok a pusztulástól. Az átélt viszontagságok és nélkülözések ugyanakkor rendkívül megviselték Buda Ádám idős szervezetét. 1917-ben szomorúan vetette papírra (Buda 1917): „Ma már a régi gárda közül csak én vagyok életben. De már én is a 78-ik életévemhez közeledem, az új nemzedékből pedig nincs egyetlen egy is, aki munkánkat folytatná.” 1920-ban, kerülő úton kapta a Magyar Királyi Madártani Intézet a szűkszavú hírt haláláról. Buda Ádám nyolcvanévesen, 1920. május 31-én hunyt el. Halálának körülményei ma sem ismeretesek, mert a román megszállás következtében Erdéllyel mindennemű összeköttetés megszakadt. Bodnár Bertalan e sorokkal búcsúztatta az Aquila lapjain (Bodnár 1921): „így csak e sorokban száll megemlékezésünk és részvétünk az elszakított Erdély egy havasalji kúriája felé, mely a magyar ornithologia egy értékes oszlopának kidőltét, egy már a történelemé lett kor talán utolsó tanúját gyászolja. Egy igaz természetbarát, egy vérbeli vadász, egy a természet iskolájában nevelkedett madarászember, a madártömés magyar úttörőinek utolsója szállott sírba Buda Ádámmal.” 1915-ben lepkegyűjteményének egy része a bukaresti Grigore Antipa Múzeumba (Muzeul National de lstorie Naturalá „Grigore Antipa”) került. 1919-ben a nagyszebeni ASTRA Társaság a teljes további gyűjteményt megszerezte, amely akkor 17 774 tárgyból állott: 1923 darab érem, kb. 500 montírozott madár, 250 madárkoponya és más csontmaradványok, 2000 kagyló és csigaház, vadásztrófeák, mintegy 14 000 lepke és más rovarpreparátum. A madarak zöme a helyi faunát képviselte, de számos egzotikus faj példánya Buda kiterjedt cserekapcsolatait bizonyítja. Nem tudni, mi az igazság a gyűjtemény elszállításával kapcsolatban. Maderspach Viktor visszaemlékezése tragikus körülményeket sejtet (Maderspach 1936): „... gyűjteményét nemzeti tulajdonnak deklarálták, és az egészet Alba-juliába szállították. (...) Kitömött emlősöket, madarakat, ásványokat, madártojást, pillangót, bogarat puskatussal gyömöszöltek be liszteszsákokba. Mikor azok a kincsek, melyekért a magyar nemzeti múzeum valamikor egy vagyont akart fzetni, új rendeltetési helyükre értek, a zsákok tartalma már csak valami törmelék volt.” Maliász József állítólag Buda Ádám gyermekeit is beperelte, hogy gondatlanul kezelik időskorú apjuk gyűjteményét (Ferencz 2017: 63). Bárhogy is történt, az érdektelenség, a hanyag kezelés és a fertőtlenítés hiánya később megpecsételte a gyűjtemény sorsát, annak jelentős része megsemmisült. A megmaradt példányokat a tanügyi reformok során szétosztották a nagyszebeni iskolák között. 1956-ban a még azonosítható preparátumokat, kb. 300 darabot a Nagyszebeni Természettudományi Múzeumban (Muzeul de lstorie Naturalá) helyezték el, amelyek napjainkban a Brukenthal Múzeumban (Muzeul National Brukenthal) láthatók (Pripon 2015). Buda lepkészeti tevékenységének nincs írott nyoma, inkább csak utalások maradtak ránk. Egyetlen kivételként a Rovartani Lapok-ban megjelent levél erősíti meg, hogy hernyókat gyűjtött (Anonymus 1897): „Buda Ádám úrnak. A hernyófúvó készülék szerencsésen megérkezett, de leírása még nem; kérjük!” Buda Ádám személyére első ízben a Budapesten rendezett 11. Nemzetközi Madártani Kongresszus alkalmával terelődött a széleskörű figyelem. A kongresszus fő témája a madárvonulás volt. A Budát személyesen is ismerő Hoitsy Pál (1850-1927), maga is neves tudósember örökítette meg visszaemlékezésében az eseményt (Hoitsy é. n.: 17-18): „Egy ilyen felolvasás után egyszer csak felállott egy szikár, öregesebb úr, s nagy bocsánatkérések között engedelmet kért a szólásra. Ő - úgymond - nem tudós, de megfigyelt már ezekben a kérdésekben egyet-mást, engedjék hát meg tehát, hogy rámutasson néhány tévedésre, amelyeket a vita folyamán hallott. így például a tudomány egyik jelenlévő dísze azt állította, hogy a pelikán Európában sohasem fordul elő, már pedig ő maga is lőtt néhány da42