Vig Károly (szerk.): Savaria - A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 42. (Szombathely, 2020)

Természettudomány - Vig Károly: Impériumváltás előtt és után Romániában. Erdélyi rovarászportrék

SAVARIA 42 A VAS MEGYEI MÚZEUMOK ÉRTESÍTŐIÉ 2020 23-86

Számos esetben a kapcsolattartás egyedüli módja a levelezés maradt, ami egyben hiteles bizonyítéka a magyar tudományosság személyi szálakon át megvalósuló változatlan összetartásának. Az érzelmekkel átitatott levelek ékesen beszélnek erről az időszakról. Példaként idézzünk Csutak Vilmos (1878-1936), a sepsiszentgyörgyi (Sfántu Gheorghe, Románia) Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának Szilády Zoltánhoz (1878-1947) írt leveléből (Kocs 2002): „Sajnos, reám szakadt úgy a kollégium, mint a múzeum igazgatása, s azt sem tudom, ki marad utánam, ha én kidőlök, a sok munka, folytonos, kibeszélhetetlen izgalmak és pénztelen állapot miatt. Sokszor gondolok reátok, kik egy nyugodt, boldog világban éltek, és szívemből örvendek, amikor azt olvashatom, hogy annyit és oly szépen dolgoztok a mindnyájunkat vigasztaló és összekötő magyar tudományért. ”

Az újrakezdés Magyarországon sem volt könynyű. A nehézségeket, az ocsúdással együtt járó vajúdás elhúzódását jól tükrözi, hogy Dudich Endre (1895-1971) is csak majd’ egy évtized múlva, a Királyi Magyar Természettudományi Társulat Állattani Szakosztályának 1927. november 4-i ülésén vázolta fel a hazai állatvilág megismerésének programját (Dudich 1928). A hazai faunakutatás szervezettsége és tervszerűsége már az első világháború előtt is kívánni valókat hagyott maga után. Méhely Lajos (1862-1953) erre már 1914- ben figyelmeztetett, amikor hangsúlyozta, milyen fontos (idézi Dudich 1928: 7): „... hazánk területének meghatározott tervszerint való átkutatása s a hazai állatvilágunk rendszeres összegyűjtése."

Dudich felhívása alig 20-30 évvel a Fauna Regni Hungáriáé köteteinek kiadása után hangzott el. A szerző arra is figyelmeztetett, hogy az utódállamokban rendkívül intenzív faunakutatás indult el, részben francia és svájci segítséggel. Az eredmények nyomán a románok nem kis rosszindulattal jegyezték meg, hogy lám, a magyarok olyan rosszul kutattak, hogy még ezt meg azt sem találták meg.

Dudich programjában a kutatást egyelőre nem terjesztette ki az utódállamok területére, hiszen véleménye szerint a megcsonkított ország is elegendő munkát ad. Ugyanakkor szükségesnek tartotta meghatározott állatcsoport vizsgálatára

kutatók programszerű kiküldését az elcsatolt országrészekre is, mert „...faunánk állatföldrajzi viszonyainak megértéséhez okvetlenül szükséges, hogy a környező országok faunáját, főleg délkelet és kelet felé ismerjük és tekintetbe vegyük. ”

Szükségesnek tartotta az utódállamok területén publikált szakirodalom megismerését, nyilvántartását, ismertetését. Szerinte irodalomhoz, összehasonlító anyaghoz főleg úgy lehet jutni, ha személyes kapcsolatok épülnek ki. Ennek fényében különösen fontosnak érezte, hogy: „Talán még nem volt idő, amikor annyira szükséges lett volna a tudományos kutatás nemzeti feladatainak hangsúlyozása, mint ma, amikor tombol a nacionalizmus a tudományban, mi pedig csak nagy céljainkat szem elől tévesztve állandóan a nem-nemzeti vonatkozású problémák felé kacsingatunk."

Magyarországnak, mint vesztes, kifosztott, kivérzett kisállamnak korlátozottak voltak a lehetőségei a természettudományi kutatások újraindításában. Az utódállamokban kisebbségbe került magyar kutatók ugyanakkor egészen más folyamatokkal szembesültek. Ahogy Dudich Endre is jelezte, a magyaroktól átvett vagy újonnan létrehozott intézmények nem az egykori anyaország együttműködését keresték, sokkal inkább közvetlenül Nyugat-Európa felé orientálódtak. Ez gyakorta a szakmai örökség elveszítésével járt, másrészt új, pozitív hozadékai is voltak: a román természettudományos muzeológiának külföldön is jó híre lett, Grigore Antipától (1867-1944) német kollégák is tanultak, az Antarktisz-kutató Emil Racovi(á (1868-1947) pedig a barlangbiológia megalapítója lett. A Bukarest központú hatalom alá nemcsak az Erdélyben létrejövő új intézmények tagozódtak be, de kényszerűségből a kisebbségbe került magyar kutatók is, mint a régész Roska Márton (1880-1961) vagy a botanikus Nyárádi Erazmus Gyula (1881-1966). Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy Roska Mártont és többeket is sub rosa a magyar kormány kérte, hogy maradjanak, és vigyázzanak a gyűjteményekre.

A helyzetet súlyosbította, hogy számos, egykoron magyar alapítású intézmény átalakítása, elvesztése mellett a kolozsvári tudományegyetem Szegedre költöztetésével a magyar szakemberek nagy többsége is elhagyta Erdélyt, vagy állás nél25