Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 36. – (2013) (Szombathely, 2013)

NÉPRAJZ - NAGY Zoltán: TÖRTÉNETI FORRÁSOK FELTÁRÁSÁNAK TANULSÁGAI: BORTÁROLÓ HORDÓK ÉS GABONATÁROLÓ ESZKÖZÖK, DONGÁS EDÉNYEK A SZENTGOTTHÁRDI APÁTSÁG FALVAIBAN A HAGYATÉKI LELTÁRAK TÜKRÉBEN (1786-1846) 1. RÉSZ

sava Ria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 36 (2013) 279-319 Történeti források feltárásának tanulságai: bortároló hordók és gabonatároló eszközök, dongás edények a szentgotthárdi apátság falvaiban a hagyatéki leltárak tükrében (1786-1846) 1. rész Gerencsér sájba - fazekas korong - dolgozó szék A feltárt adatok mutatják, hogy társadalmi besorolásuktól függetlenül mindegyikük földműveléssel is foglalkozott, hiszen két ökrük mellett lovas szekerük és lovuk is volt, ezért alapanyag beszerzéssel és kereskedéssel is foglalkozhattak, néhányuk szőlőbirtokkal és présházas pincével is rendelkeztek, de az itt elterjedt, sok időt és munkaerőt lekötő dohánykertészettel nem foglalkoztak. A fazekasok munkaeszközét és jellemző munkamenetét Lülik István 1833-ben írt kéziratos kétnyelvű tankönyve példázza (NAGY 2004. 92, 93). Én pedig gerencsér leszek, kinek munkája a mi tájékunkon a legkelendőbb. Ő a közönséges fazokakon kívül kályhákat, tálokat, tányérokat, lábosokat, szapusajtárokat, s több efféle kisebb nagyobb cserépedényeket agyagföldből a kerekén melyet a lábával hajt, és a közönséges edényt a kemenczében egyszer - a megöntöttet pedig kétszer megégetvén, könnyű módon tsinálni, és jó nyereséggel eladni tudja." M. Kozár Mária szerint „a fazekasoknak (locár) Felső Szölnökön céhük is volt a 17. században" (M. KOZÁR 1996. 73), de állítását szótára jegyzetanyagában adatokkal nem támasztja alá. Az viszont tény, hogy a közel fekvő Szentgotthárdon a 18. század első felétől valóságos céhük van német nyelven írt articulussal. Forrásunk időhatárai közötti időszakban, 1815-ben bejáró mesterei közül Kethelyen 2, Istvánfalván 1, Gyarmaton 1, Börgölinben 1 mester volt itt megtalálható (NÁDASDY 1996a 116-117). A közös céh ellenére nem biztos, hogy azonos kézműves hagyományokkal és eszközökkel rendelkeztek. „Kethelyen lakozó Texlerhover János Fazekas Mester Ember"-nek 1840-ben már nagy értékű téglából épített kétszoba-konyhás háza, „mühet háza, égető háza" van kemencével, ami 450 ft-ot ér, egy istállója téglából két színnel együtt szintén magas árra, 200 forintra becsültetett. A 27. tételszám alatt „Égető kemence eleibe való vas ajtó" 20 forintot ért. A nagy vasajtó arra enged következtetni, hogy nagyméretű fekvő, német típusú égetőkemencéje volt. Hasonló lehetett a csörötneki fazekasnak is [1842. 134], akinek „égető kemencé"je 10 ft-ot érve még mindig jóval drágább volt, mint 1839ben Dobján György istvánfalvi fazekas „gerencsér kemencé"

je, ami csak 5 ft-ot ért [1839. 35], vagy a szintén Istvánfalván lakó, ugyancsak 1839-ben megbecsült Dantsetzi, avagy Kondor János fazekas „gerencsér kemencé"

je, ami csupán 3 ft-ra taksáltatott. A kemencék árbeli különbsége más féle építményt takarhat. Míg a„Vendvidéken" a Veleméri völgy fazekas falvaiban jól ismert mediterrán egy légterű, kör alaprajzú építményt ismerhetjük fel, addig a szentgotthárdi fazekascéh közeli vonzásában működő kethelyi és csörötneki drágább égetőkemencék a Jákihoz hasonló kéményes, nagyméretű fekvő kemencék lehettek (KRESZ 1996. 240. 439. ábra). Míg a korábban említetteknek 2 „korong"-juk 4 ftot, addig az 1828-ban Tótfaluban lakó Lang János fazekasnak „gerencsér sajbája" 1 ft, „fazekas kemencéje" 5 ft, az 1831-ben Permisén lakó Kránetz János fazekasnak „gerencsér Sájbá 1 ft." Rajzát Kós Károly nyomán Kresz Mária közölte (KRESZ 1996. 237. 430. ábra) a Vas megye Népművészete kötetben. Valószínűsíthető, hogy korongjuk sem egyforma, a „Vendvidéken" minden bizonnyal a Szlovéniában is honos, oldalról hajtott forgótengelyű orsós korongot használták. Adolf Rieth 1960-ban megjelent „500 jähre Töpfer Scheibe kontantz" című tanulmányába publikált régi dobkorongnak csak neve öröklődött át a ma is használatban lévőknek. Fazekasokról beszélünk általában ugyan, de az inventáriumokban a nyelvterületen élők munkaeszköze elé az összeírok a „gerencsér" szót is odatették, noha M. Kozár Mária szótárából tudjuk, hogy az itteni fazekas gerencsér megfelelője valójában a „locár". Az irodalmi szlovénok a fazekasságot, mint mesterséget „loncarstvo"-r\ak nevezik, nem pedig gerencsérnek (M. KOZÁR 1996. 72-73). Ez a kettősség a korabeli szótárirodalomban is megfigyelhető, a fazekas szinonimája mind az 1838. évi Tájszótárban, mind az 1862-ben megjelent Czuczor-Fogarasi Magyar Nyelv Szótárában olvasható azzal az utóbbiban tett megjegyzéssel, hogy az „megegyezik a szláv gerentsár" szóval, ami szintén fazékkészítőt jelent. Ettől függetlenül azonban el kell fogadnunk, hogy a szélesebb vidéken gerencsérként ismerik őket. Kresz Mária térképet is közöl (KRESZ 1996. 228. 412. t.) a fazekas és gerencsér szó magyarországi elterjedéséről, melyben jól látni, hogy a Dunántúl délnyugati és az Alföld déli részén ez a mesterséget jelölő szó közismert, csakhogy inkább a falusi agyagművesre vonatkozik. A városi hivatásos céhbéli mestert fazekasnak hívják, akik sok esetben német nyelvterületről származnak, mint a vidéki lakosság igényeit is kielégítő kályhás központként megjelölt (KRESZ 1996. 240. 439. t.) Szentgotthárd uradalmi központ céhes mesterei. Ezt az elképzelést támasztja alá Texler János kethelyi fazekas becsűjében található „kálha forma" is. Az inventáriumok szövegét megfogalmazó nótáriusok tisztában lehettek e nyelvi kettősséggel, hiszen ezt vetették papírra a „gerencsér 293