Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 35. – (2012) (Szombathely, 2010)
MŰVÉSZETTÖRTÉNET - DABÓCZI Dénes: HABÁN KERÁMIÁK A SAVARIA MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIBEN
DABÓCZI Dénes azokat. Eltekintve olyan példáktól, mint az 1683-as palack (4. kép), amit a ráragasztott címke szerint, méztartónak használtak, s biztosak lehetünk benne, hogy Kukmérról (Kukmír, Ausztria) került a gyűjteménybe. A STEFANUS EGRI feliratú, 1754-es céhjelvényes korsó (17. kép) Monyorókerékről (Eberau, Ausztria) származik. Külön érdekesség, hogy a benne maradt cédula szerint 1824-ben a monyorókeréki pék céhkorsója volt, holott a céhjelvény szerint eredetileg a szabócéhé kellett, hogy legyen. Arról viszont nincs információnk, hogy a pékeknél céhkorsóként funkcionált, vagy pusztán tulajdonjogról beszélhetünk, bár kétségtelenül csak ez utóbbiról lehet szó. Egy régi leltárkönyv 1 0 szerint több habán kerámia már a 20. század elején a Savaria Múzeum tulajdonában volt, amelyek a következők. A 48. tételszámú céhkancsó ajándékként került a múzeum tulajdonába 1909-ben. A bejegyzés erről a következő: „Halka Mihal 1679 céhkancsó", ma céhkorsóként szerepel (1. kép). Egykor a szombathelyi dominikánus apácáké volt a 105-108. tételszámú 1703-as habán tál, két 19. századi tányér és egy szintén 19. századi korsó az 1926-os adatok szerint. A tál feltehetőleg azonos a ma is meglévő HGS monogramos, 1703-as tállal (8. kép). Különös, bár nem egyedi példa, hogy újkeresztény tárgyat birtokolt egy katolikus szerzetesrend. Az 1934-es Szombathelyi Művészettörténeti és Kultúrtörténeti Kiállítás katalógusa öt habán tálat sorol fel, amelyek akkor a múzeum tulajdonában voltak. Mindegyik évszámos, mégpedig 1690, 1699, 1703, 1704, 1706-os (HORVÁTH 1934. 83 és 85-86). Ezek a műtárgyak pontosan azonosíthatóak a ma is a múzeum tulajdonában lévő tálakkal (6-10. kép). Ugyanezen a kiállításon magánemberek gyűjteményeiből is találkozhatunk habán kerámiákkal. így például Eőry Vilmos sárvári gyógyszerész, városbíró egy 1689-es fedeles kancsót állított ki a tárlaton (HORVÁTH 1934. 28), aminek már nyoma sincs. Poszthabán kerámiák lelőhelyeiről már több adattal rendelkezünk. Horváth Sándor sorolja ezeket fel egyik tanulmányában (HORVÁTH 2010. 610). 1 1 Szerinte elsősorban Rohonc, Kőszeg és Szombathely környékén volt ezek iránt nagyobb kereslet. Osztrák kutatásra hivatkozva a Sopron megyei Felsőpéterfát (Oberpetersdor, Ausztria) nevezi meg a poszthabán bokályok készítési helyéül, ahonnan rendszeresen szállították ezeket a szombathelyi vásárokra ( RIEDL 1951. 115-118, HORVÁTH 2010. 610). HABÁN KERÁMIÁK A habánok zárt közösségekben, szigorú rendszabályok közt éltek, vonatkozott ez a fazekasokra is. Munkarendjüket, formai és ábrázolási hagyományaikat a fazekas-rendtartásokból, az úgynevezett Hafnerordnung-ból és krónikáikból ismerhetjük meg. 1 2 Közös munkarendjükből következik, hogy műhelyük, szerszámaik, nyersanyagaik és az áruikból befolyt jövedelem is közös volt, az egyéni törekvéseket tiltották (RIDOVICS 2008. 92-93). Ónmázas fajanszaink legkorábbik példányai a 16. század végén készültek. A technika eredete Észak-ltáliában, nevezetesen Faenzában keresendő (KRISZTINKOVICH 1968. 73; KATONA 2001. 94; RIDOVICS 2008. 89). A kínai porcelánra emlékeztető, csillogóan fehér, de mértéktartó díszítésű „bianchi di Faenza", illetve a technika már a 16. század második felében Európa szerte elterjedt. Ausztriában, Németországban, Franciaországban és a svájci Wintherturban éppúgy meghonosodott. Ez utóbbi, az anabaptizmus gyökereihez való közelsége miatt, ugyancsak hathatott a habán kerámiára (RADVÁNYI 2011. 25; RÉTI 2007. 12). Bár közvetlen adataink erre vonatkozóan nincsenek. A habán fajanszok alapanyaga ugyanolyan, mint a közönséges fazekas árué. Ami megkülönbözteti, a máza, az ónmáz, amely a porózus cserepet vízhatlanná tette, és üvegszerű fényes felületet adott neki. Négy alapvető fajtáját különböztetjük meg: a fehér, kék, sárga, a márványosan vagy felhősen díszítettet, de előfordulnak zöld és violaszínű bevonattal is (KATONA 2001. 94-96; RADVÁNYI 2011a. 25-26). A forgástesteket korongolással készítették, víz- és fűszertartóikat, gerezdes edényeiket kézzel és különféle kéziszerszámokkal alakították ki. 1 3 A formázás után a kerámiákat szárították, majd 900 C'-on kiégették. Ezután a színtől függő oxidtartalmú mázba merítették, leggyakrabban fehér színt adó ónoxidba. Következett a festett díszítés, 10 Vasvármegyei Múzeum Régiségtárának Leltári Naplója, Közép és Újkori anyag. Iparművészet: 1. Keramika és üveg. 210-226. p. A leltárkönyv jelzet nélkül a Vas Megyei Múzeumok Igazgatóságának Történeti Tárában található. 11 A következő lelőhelyeket említi: Abdalóc (Edlitz, Ausztria), Csém (Schandorf, Ausztria), Horvátzsidány, Körmend, Kőszeg, Kőszegdoroszló, Ludad, Nagynarda, Ondód, Rendek (Liebing, Ausztria), Sárfimizdó. 12 KATONA 1983. 118-125, 2001.145-151:1612-es, 1641-es, 1650-es rendtartás szövege. HORVÁTH - KRISZTINKOVICH 2005. 9, 92-93, 289-290: az 1584-es, 1588as és 1612-es rendtartás szövegének angol nyelvű fordításával, Hafnerordungnen 1584, 1588, 1594, 1612. 13 Katona szerint öntéssel és préseléssel is készítettek edényeket (KATONA 1974. 85). Balla Gabriella szerint csak az áttört peremű tálaknál használtak segédformát BALLA - RADVÁNYI 2007. 24). 376
