Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 34./1 – (2011) (Szombathely, 2011)

NÉPRAJZ - Horváth Sándor: Fogadók, kocsmák Vas vármegyében a XVIII-XX. században. Előmunkálatok a vasi múzeumfaluban bemutatandó csehimindszenti fogadóhoz

HORVÁTH Sándor 14. a. fotó. Meghívó a jánosházi Korona Vendéglőbe a tűzoltó egylet táncmulatságára, 1929. - SM Jánosházi gyűjtemény. J 2010.4.60 Foto 14. a. Einladung in das Gasthaus Korona in Jánosháza zum Tanzfest des Feuerwehrvereins, 1929. - SM Sammlung aus Jánosháza. J 2010.4.60 (LŐKKÖS 1992. 43-44). „Lőkkös József, Jóska bátyám vendéglője Irén ángyi konyhájával együtt igen jó hírnévnek örvendett az egész környéken. (...) Vendéglője a falusi kaszinó szerepét töltötte be, ahol a közügyeket megtárgyalták, ügyes-bajos dolgaikat intézték. Sok-sok említésre méltó esemény történt ott, mint a következő. Módos gazdát akart meghívni keresztapának fia bérmálására az egyik pógárember. Eleve tudta, hogy egyenes úton nehéz lesz megkörnyékezni a kiszemelt gazdát, ezért egy vasárnap délután fiát a vendéglőbe rendelte, majd a kérdéses személyre mutatva így szólt: Ki ez, fiam? A keresztapám! vágta rá rögtön a gyerek. Erre a pógár, tanúnak híva az egész asztaltársaságot, körbe nézett: hallottátok? Most mind a ketten komák lettünk!" (LŐKKÖS 1992. 64-65). A templombúcsúk alkalmával a közösségi élet központjai a kocsmák lettek. Pápocon „régebben minden legénynek volt előre kiválasztott és felkért párja a búcsúra, akitől úgynevezett 'céés' (=céhes) kötényt kapott. Ez a fehér gyolcsból készült, csipkével díszített kis kötény volt, amelyet a búcsúi mulatságon viseltek a legények a rozmaringgal és apró színes szalagokkal díszített kalappal együtt. Erről ismerték meg már messziről a helybeli legények egymást, hogy a 'céés' kötényt viselték. (...) A 10 órás ünnepi szentmise után mindegyik korcsmában megszólalt a zene. Ebédre az arra vállalkozott legények, akik egy évre elosztották egymás között, hogy melyik évben melyikre kerül a sor, a zenészeket egyenként vendégül látták az otthoni ünnepi asztalnál. Ilyenkor a közösen vásárolt borból 1-1 liter járt a zenészeknek. Később, 1920 táján már 'céés' kötényt varrattak maguknak a legények a búcsúra. (...) Csak a litánia után, az utcán öltötték fel ezt a kötényt és párjukkal együtt bementek a plébánia udvarába, és ott mindnyájan egy-két csárdást táncoltak. Csak ezután mentek szét a kocsmákba. A búcsú rendszerint két napig is eltartott, vagy ameddig csak bírták erővel és pénzzel. A búcsú alkalmával meglátogatták az összes kocsmát egy italra és egy táncra. Sajnos, ilyenkor a virtuskodási hajlam is megnőtt, nem volt ritka a verekedés sem" (HORVÁTH-ÉLŐ-CSISZÁR-DOBOS 1998. 94). „Munkásmozgalmi szempontból a dolgozóknak sok kedves emléke fűződött a Rózsavár vendéglőhöz. Az 1850 óta működő vendéglőt szívesen keresték fel a szombathelyi munkások is. Tauber László nyomdász így emlékezik a május elsejékre: 218