Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 31/2. (2007) (Szombathely, 2008)

Nikolaus HOFER: Hochmittelalterlicher Burgenbau im ostösterreichischen Flachland Entwicklung und Erscheinungsbild im Spiegel archäologischer Quellen. Középkori várépítészet a kelet-ausztriai síkságon

Középkori várépítészet a kelet-ausztriai síkságon Fejlődés és forma a régészeti források tükrében Az „érett középkor" várépítészetét a tárgyalt területen — mely alatt a szerző lényegében Alsó-Ausztria sík- és dombvidékeit (az észanyugati Weinviertel, a Duna-völgy, a Bécsi-medence és az Alpok keleti előtere) valamint az északi és a középső Burgenlandot érti (1. ábra) — sok egyéb tényező mellett alapvetően meghatározták a topográfiai adottságok. A nagykiterjedésű síkság és a lágy dombok a várépítészet specifikus formáinak kialakulását eredményezték, melyek megnevezésére újabban az osztrák várkutatásban a „síkvidéki vár" (Flachlandburg) terminológiát javasolják. Ezen gyűjtőfogalom olyan erősségekre vonatkozik, melyek néha mesterséges feltöltéssel kialakított!megemelt magja legfeljebb 50 méterrel emelkedik a környező terület fölé. Három fontos altípusa közül a „lapályvár" (Niederungsburg) kifejezetten a síkságon épült, magja esetében nem alkalmaztak mesterséges feltöltést, jellemző rá a hangsúlyos, vizesárok és sánc alkotta külső védelmi rendszer, továbbá egy sokszögű belső várfal, melynek belső oldalához támaszkodtak az épületek. A „motték" esetében az eredetileg lapos felszínen teljes egészében/túlnyomórészt mesterséges halom alkotja a vármagot, árkok-sáncok mellett erődített elővédműveket is alkalmaznak. Végül a harmadik altípust alkotja a magyarra lefordíthatatlan „Hausberg", melynek fő jellemvonása, hogy egy természetes eredetű kiemelkedés magasságát mesterséges feltöltéssel növelik meg, s ebben a vonatkozásban tér el a klasszikus „magaslati váraktól" (Höhenburg). A legtöbb középkori síkvidéki várat a későbbi korszakokban vagy erősen átalakították, vagy épp teljesen lebontották, így ma álló építészeti részletek csak ritkán tanúskodnak egykori formájukról. Emiatt a régészeti feltárásoknak különösen nagy szerep jut kutatásuk során. A dolgozat a régészeti műemlékvédelem gyakorlatából kíván erre bemutatni néhány — sok esetben teljesen még fel sem dolgozott — példát. A X. század korai várépítészetét Kelet-Ausztriában is a korai középkor sáncvárai jellemzik, mint Thunau am Kamp és „Sand" a Rába közelében - utóbbi egy többrészes erősség, sáncát részben szárazon rakott kőfal alkotja. Megemlítendő emellett a dél-burgenlandi Pinkaóvár (1. ábra: 13), melyet először 1244-ben említenek írott források és a XV. századig lakott volt — 1517-ben már „dirutum Castrum ". Az 1950-es évek korlátozott kiterjedésű szondázásai IX—X. századi építést és „égett sáncot" valószínűsítettek, 1983-ban szárazon rakott kőfal került elő-a lelőhely pontosabb értékelése csak további ásatásoktól várható. A nagy kiterjedésű várak kora középkori hagyományának továbbélése mellett legkésőbb a X. század végétől már számolnunk kell a kisnemesség erősségeinek létrejöttével is. A vizsgált terület nyugati szélén található Sachsendorf „lapály vára" urainak első említése az 1180 és 1185 közötti időszakra esik, a vár pusztulása 1482-ben következett be. Az itt folytatott