Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 31/1. (2007) (Szombathely, 2008)

Régészet - BÉKÉI László: Adatok a Nyugat-Dunántúl középső bronzkori történetéhez

2. ábra; KVASSAY et al. 2004: 138). Mivel harang alakú felső része a dél-dunántúli mészbetétes körrel rokonítja, Honti Szilvia olyan összetett formának tartotta, amely a mészbetétes és a késő magyarádi-korai halomsíros csoportok érintkezésének eredménye. Ebben az esetben tehát nem is importedényről lehet szó, hanem egy sajátos helyi készítményről. Az áttekintés nyomán megállapítható, hogy a Schwechat és a Fertő közötti területen megjelenik a Véterov kultúra, melyet gyakran egyenes- és zegzugvonalakkal, ritkább esetben pontokkal kitöltött háromszögekkel díszített töredékek képviselnek. Ezt az eseményt Benkovsky-Pivovarová a korai és középső bronzkor fordulójára helyezte, azonban láthattuk, hogy az aunjetitzi keramikában gyökerező bekarcolt minták csak a korai Véterov anyagra jellemzőek. A Böheimkirchen csoport anyagában az egyenes bekarcolások csupán számos tagból álló függőleges vonalkötegekben fordulnak elő, a cikcakkmotívum pedig egy bütyöklábas csészetípuson (NEUGEBAUER 1977: Abb. 5: A 17, Abb. 6: C 10-11), ezért a Lajta vidéki leleteket inkább a kultúra Dunától északra található magterületéről eredeztethetjük. Az oggaui és mannersdorfi sírok értékelése továbbra is vitás; nem zárhatjuk ki, hogy a gátai népesség egy szűk térségben tovább folytatta életét a RBB korig. A Sárváron talált Véterov edényformák illetve díszítések eredete még magyarázarta szorul, mivel nem számolhatunk e kultúrának a Dunántúl nyugati részére kiterjedő egységes csoportjával. A kenyéri lelet sem köthető egyértelműen ide, a velemi, gyöngyösfalui és hegyfalui anyag pedig a magyarádi illetve a halomsíros csoportokat képviseli. A bekeházai telepen ugyan vannak Véterov jellegű edények, ezek azonban, akárcsak a sárvári anyagban, idegen típusok mellett jelennek meg. Utóbbiak közül is ki kell emelni a plasztikusan megformált fogóbütyköket. Az egyelőre csak bekeházáról ismert hullámos változat helyi jellegzetesség (KVASSAY et al. 2004: 13. ábra: 1, 3, 4, 19. ábra: 6), az alulról benyomott típus azonban nagyon gyakori a Klinglberg csoportban és az északnyugat-szlovéniai Soca vidék lelőhelyein, de találkozunk vele Ellerin is. E fülkiképzés ismert elterjedésének nyugati határa tehát nagyjából Salzburg és a Trieszti-öböl között húzható meg, legkeletibb előfordulási helye Sárvár (vagy talán Mesteri, ha a kevésbé kifejezett típust is ide soroljuk, lásd ILON és RASZTOVICS 2000: XXVII. tábla: 5). Ezek alapján elképzelhető, hogy az Alpok keleti részén elszórtan ilyen házikerámiát használó népesség élt, melynek egyes csoportjai a Nyugat-Dunántúlra is eljutottak. Mozgásuk során feltehetően a folyóvölgyeket követték, legvalószínűbb útvonaluknak a Mura-Rába-Zala vonala tűnik. E nyugat-délnyugat felől megjelenő népelemek a Rába mentén Sárvárig juthattak, ahol a szomszédos Fertő vidéki Véterov csoportból erős behatások érték, talán lakosságuk is keveredett. Ez megmagyarázná a különféle díszített edények nagy változatosságát és mennyiségét is, míg a délebbre található Bekeházán alig akad ilyen. Egy ilyen irányból megjelenő csoport érthetővé tenné azt is, hogy a gátai kultúra továbbélésének miért csak