Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 26. (2001) (Szombathely, 2002)
Bakay Kornél: A magyar millennium rendezvényei
S AVARIA 26 (2001) térségeivel lélegzik együtt, innen ered ősmüveltségünk, ide köt bennünket zenénk (Bartók, Kodály, Lajtha), táncaink (Martin György, Falvay Károly), meséink, mondáink, építészetünk (Lechner Ödön, Csete György), mítoszaink, hitvilágunk és díszítőművészetünk (Huszka József, Fettich Nándor, László Gyula). Hosszú ideje már, hogy ősi örökségünket el akarják venni tőlünk, szellemi áramlatainkat nyugatiak által épített beton-mederbe kényszerítik s ha az ősi magyar lélek minduntalan kicsap e mű-mederből, hamarjában magas gátakat emelnek gúnyból, becsmérlésből és gyűlöletből. Alaptalan lírai merengésről, magyarkodásról lármáznak s azt szajkózzák: ez nem korszerű, ez nem modern. Pedig a világon minden időben és minden térségben a kultúra a MÚLT-ra épült. Amelyik nép elfordul múltjától, a lelkét dobja el. A múltra építeni a jelent a művészet számára is ősparancs. De ehhez nem elég a mesterségbeli tudás, ehhez nem elég az iskolai bizonyítvány, ehhez - túl ezeken - erős HIT kell! S íme itt tündököl a mi Boldogasszonyunk két változatban is. Tóth Lívia applikált nemezén (Mária oltalma alatt) az életfa oltalmában, a szent lelket idéző madárral a feje felett /turul és galamb/, kezében a Nap és a Hold, valóságos Földanya s egyben a Menny asszonya. S nézzük Varga Bernadett vászonra festett Napbaöltözött Boldogasszonyát, akiről a Jelenések könyve is szól. Része a sajátságos - rongybetétes - gobelin-technikával készített Egregyi Piétának, a paradicsomi Örök kert-пек, A Jelenések könyvének, az Apokrifnak s mégis benne fénylik a csángók Babba Máriája is. Tudatos törekvése ez az alkotónak, Varga Bernadett azt akarja megvalósítani a művészetben, ami minékünk, magyaroknak ősi küldetésünk: a keleti hagyományokat összeegyeztetni a nyugati kereszténységgel. Koppány herceg és Szent István közötti küzdelem célja és értelme ez volt: megteremteni a kiegyenlítődés lehetőségét. S célja az is, hogy ne legyen megbélyegzett a keresztény ember. Évezrede ezen fordul meg nemzeti létünk, hogy ez sikerül-e és hogyan sikerül? A feladás útja azonban sehová sem vezet. Amint nem adhatjuk fel soha a magyar anyanyelvünket, nem adhatjuk fel soha a nemzeti művész-képjelanyanyelvünket sem. A művészet a nemzeti élet legfontosabb része s az igazi alkotónak tudnia kell példát adni, vállalnia kell a vezető szerepet. Kellenek példaképek és minták, hogy ne hatalmasodjék el az anyagiasság, az ubi bene, ibi patria-elv, hogy ott a hazám, ahol jól megy a sorom. Mindenfelől szorongatnak minket (Szent Pál) s bizony fogy a jövendőnk. S ilyenkor azt kell tennünk, mint a világ másik üldözött és kiválasztott népe tesz kétezer éve. Hadd idézzek Hahn István, Zsidó ünnepek és népszokások című könyvéből: „Őseink jövőbe vetett reményüket csak a szépséges múltnak kiszínezésével merték kifejezni. Minél reménytelenebb messzeségben érezték magukat a jövő megváltásától, minél sívárabb volt a jelen és ijesztőbb a holnap: annál erősebb szálakkal kapaszkodott bele a zsidó lélek a dicső-séges múltba....ezért a reményért volt szent őseinknek, ezért szent, százszorosan szent minékünk is a múlt. " - vallja Hahn István (63.0.). 170
