Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 26. (2001) (Szombathely, 2002)

Söptei István. Sárvár-vidéke és a Kemenesalja a polgári forradalomban

SÖPTEI ISTVÁN: Sárvár-vidéke és a kemenesalja a polgári forradalomban nesalja és Sárvár-környéke április közepétől a vert császári hadak menekülésének zajától volt hangos. Az események krónikása így szól az 1849 áprilisi eseményekről: „Már ápr. 17-dikén hullároztak vissza rendetlenül kis csapatok. A falukon, melyeken áthurcolkodtak, mindgyárt éltek a gyanúpörrel, hogy ezek futnak. Tehát a nép kiállván az utcákra nézésök végett, őket mindenféle módon gúnyolta. Ki szerencsés utat, ki jobb gazdát kívánt nekik. Az asszonyok söprükkel is hadonásztak rajok, csúfolva őket. És ők most mindent elszíveltek, búsulva menvén útjokon. De miként elbámultunk, midőn ápr. 19-én délben, ide Cellbe a visszavonulásnak súlyja megjött. Mint az oláh cigányok, faluvégen, Cellnek déli gyepségen rakták le a sátorfákat. Podgyászos szekerek, hintók, fegyveres nép, lovak, futó családok: mind itt künn települtek le egy határban. Csak a törzstisztek és a vert haddal együtt futó császári főhivatalnokok vettek szállást a városban, s a kolostorban. Szögyéni pedig Mátyussal ipának jószágára, a Marics-féle majorba idejött ki hálni Dömölkre, - véle hozván a nádori aranyozott diszhintót, a bele pakolt pénztárral. Parancsoltattunk mindnyájan főzetni a katonáknak, és az ebédet helyükbe vinni a celli gyepre. Nőm 8-nak küldött ki ebédet. A hús árát követelésre megadták. Délután ez örvendetes csudát szemlélni kimentem én is háznépemmel, - mert látásukra tódult ide e napon az ember mindenünnen. Láttam hintókban és mellettök kiszállva siránkozó úri nőket, gyermekeket, szótlanul és kardjokra búsan támaszkodó fényes tiszteket, - azokhoz kötött, honvédkardoktól véressé vagdalt, lógófejü lovakat, levert kedéllyel az összetornyazott szuronyos puskák körül heverő közkatonákat. Mindnyájuknak mintha orruk vére folyt volna. Egy vén törstiszt, Gruber, mégis merészelt hetvenkedni, hogy ez nem soká fog így maradni, és ők visszatérendnek új erővel. Mi őt kinevettük, de ő lehet, már tudott valamit Görgey álnok tervéből. Azonban a félelem utánuk nyomuló vagy eleikbe vágtató magyar huszároktól arcaikon vala olvasható. Erős előőrsek minden irányzatban kiküldetvén, egy éjszakát sem töltöttek itt, hanem délután nekik futár parancsot hozván a folytonos továbbvonulásra, a seregnek java, féltő kincseikkel együtt, odább széledt még az napon Sárvárig, hogy a Rábán átkelhessen. Csak egy része a futóknak hált meg a celli gyepségen, szabad ég alatt. De közülök nem aludt senki, és az őrtüzek égtek egész éjjel. Reggelre kelvén ezek is összeszedték a sátorfákat, és indultak Dömölkön végig, fel a mihálfai horgasnak, a legrövidebb utakon, a Rába felé. Elől egy csapat fegyveres horvát gyalogság ment, középen a mindennemű futó nép és butor; leghátul ismét csekély horvát sereg, melyeknek most nem volt kedvek tutolni. Mi, bámészkodó falusi népek, természeti gyarló eszünkkel is úgy okoskodtunk, hogy ezek nyomába bizonyosan siet a magyar honvéd és huszár sereg, mely őket helységekben megszorítva, minden kincseikkel együtt csekély erővel zsákmányul ejthetné. De a kergető magyar sereg nem jött, nélküle pedig a nép őket feltartóztatni nem merészelhette. Más érdekes scena volt utcáinkon a bábolnai ménesnek Graetz fel elhajtása, mi hasonlag ezen áprilisi napokban történt. Épen lakásom hosszanta erre nyúló úton lézengtek el az összezaklatott nemes állatok. A lelkiesméretlen hajtó katonák közülök az út-nem-győzőket olcsón elpazérolták, ők maguk kínálták velők a föld népeit, - csikókat, fáradtakat út mellett elhagyogattak, lábaikat karddal elvagdalva, hogy hasznokat venni ne lehessen. A faggatózó 109