Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 23/3. (1996-1998) (Szombathely, 1998)

Római kor II. Vegyes - Gabler Dénes: A sárvári római útállomás és első századi előzménye

SAVARIA23/3 (1996-1997) PARS AJRCHAEQLOGICA L'M'V és Q»S»P mesterek köréhez attribuálható. A póvidéki árun belül a mi darabunk - anyagának és felületének sajátságai alapján - a Grünewald A

2 típusba sorolható (1983, 11.). (Jellemzői: világos, okkersárga agyag, narancsbarna, világosbarna felület.) Ezen belül azonban további variánsok különíthetők el (GABLER 1991, 221-.). Ez elsősorban a Consp. 34 formájú tálkák, csészék kivitelére vonatkozik, amely a mi esetünkben (33-34) esetenként jobb az arezzoi árunál (SCHINDLER-KAUDELKA 1994, 358.). A galléros tálkák (acetabulum) a fenti tányértípusok kiegészítői a készletekben. Profiljuk sokszor a félgömbhöz közelítő. A 34. sz. darab a forma kisebb méretű változatát képviseli. A sisciai anyagban ez a típus leginkább L»M*V Q«S»P köréhez köthető. (MAKJANIC 1995, 45.). A póvidéki áru pontosabb időrendi meghatározásával kapcsolatban legutóbb E. Sehindler-Kaudelka fejtette ki kétségeit (1995, 364.), mivel a Flavia Solvában, S. Groh által végzett ásatások stratigráfiai megfigyelései azt igazoltók, hogy a XLI. insulában a késő-Flavius Hadrianus köri rétegben még nagy mennyiségben találhatók meg a pó-vidéki sigillaták, sporadikusan pedig később is feltűnnek (SCHINDLER-KAUDELKA GROH 1994, 366.). Mindez azonban inkább arra utal, hogy az Itáliához közelebbi területeken a pó-vidéki áru forgalma tovább tartott, mint a dunai limes mentén (GABLER 1990, 151.), ahol ezeket a típusokat a későDomitianus - Trajanus kori táborokban vagy telepeken már nem találhatjuk meg (GABLER 1977, 147-.). Sárvár esetében a 34. sz. darab stratigráfiai helyzete érdemel figyelmet, amely az 58/60. szelvény gödrének alsó rétegében került elő, míg a gödör planírozásában Domitianus - Trajanus kori la graufesenque-i sigillatát találtunk (42. sz.). A szerény megfigyelés arra utal, hogy a pó-vidéki sigillatákat ezen a területen sem keltezhetjük a Flavius kornál későbbi időszakra, bár kétségtelen, hogy használatukat nem zárhatjuk le Domitianus uralkodásának elejével, mint azt a limes menti lelőhelyek esetében tehettük. Az észak-itáliai sigillaták többsége a Consp. 43 vagy a Consp. 39 típusba sorolható kihajló peremű tálkákból áll; peremük stilizált szőlő- ill. liliom díszítéssel, amelyet a la barbotine technikával alakítottak ki. Miután a mintát szabad kézzel vitték fel (35-39. sz.) a pontosabb tipológiai osztályozásra nincs lehetőség. E. Sehindler-Kaudelka a fenti típusú tálkákat, tányérokat В formacsoport elnevezés alatt foglal ta. össze. Ilyen típusok sem Arezzo, sem a többi közép-itáliai sigillata műhely gyártási programjában nem található meg; ezeket először az L«M«V - Q-S-P csoporttal kapcsolatba hozható észak-itáliai műhelyek gyártották (GABLER - BALLÁ 1986» 34.; MAKJANIC 1995, 46.). Noricumi-pannoniai területen hamarosan ez lett a leggyakoribb forma. A ^sárvári darabok az átlagnak megfelelő (MAKJANIC 1995, 47.) 13,7-17 cm átmérőjűek; méretük alapján inkább a tányér kategóriába sorolhatók (SCHINDLER-KAUDELKA 1994, 360.). Anyaguk és kivitelük változatos; a minőségi skála a sötétvörös-narancsvörös fényes (37., 40. sz.) árutól a sötétes barnásvörös, pattogzó felületű (35. sz.) példányokon át az egészen kopott, a sigillaták sajátos vörös bevonatát már egyáltalán nem mutató darabokig terjed (39. sz.). Utóbbinál pl. egy apróbb töredéket alig lehetne megkülönböztetni egy nyersszínű, helyi kerámiától. Keltezésükkel kapcsolatban E. Sehindler-Kaudelka kétli, hogy а В formacsoport és a felrakott díszű A formacsoport között jelentősebb időbeli eltérést lehetne megállapítani (SCHINDLER-KAUDELKA 1994, 364). Korábban azt állapíthattuk meg, hogy a barbotindíszes sigillaták többsége csak a Flavius korban jelenik meg (GABLER 1990, 246.; MAKJANIC 1995. 48.); forgalmuk Trajanus, sőt mint azt az angerai temető éremanyaga igazolja, Hadrianus koráig követhető (LAVIZZARI - PEDRAZZINI 1985, Taf. 80, 19 I 31. sír). A Flavia Solva-i ásatások rétegtani adatai nem bizonyítják azt, hogy ez az áru a Flavius kprnál korábbi lenne, míg az ún. A formacsoport Claudius kori keltezése igazolható. Másrészt az A és В formacsoportba sorolható edények együtt sem Emonában, sem a soldunoi temetőben nem fordulnak elő együtt (GABLER 1994, 167, 49). Késői keltezésüket viszont éppen a Flavia Solvában végzett feltárások eredményei erősítik meg; itt ugyanis Hadrianus 125/128-ban vert érme keltezi az I. építési periódust, amelynek rétegében 62 а В csoportba, és mindössze 4 az A csoportba sorolható észak-itáliai áru volt. Ez a kerámia a sárvári feltárások során a II. periódust képviselő, a palánkkal körülvett faépület járószintjében (35., 37., 40.) ill. a hozzátartozó 58/60 szelvény gödrének betöltésében került elő; utóbbiban a Consp. 34 típusú pó-vidéki edénytöredék felett (39). A sárvári sigillata anyag döntő többsége dél-gaíliai áru; a legtöbb reliefdíszes edény

}

Iyíercato, L. Cosius, M. Crestio vagy Mascuus la graufesenquej mesterhez attri-r butáiható, A dél-galliai reliefdíszes sigillaták kronológiai csoportosítását yégző B. Pferdehirt (1986, 221-.) ezeket a fazekasokat a III b csoportba sorolta, amelynek működése a 79/82-t követő években, de 87 előtti időszakban kezdődhetett. Időrendi meghatározásait arra építette, hogy ezek a típusok még hiányoznak a 79-ben elpusztult; Pompeji ill. 81/82-ben feladott Asciburgium anyagából (VANDERHOEVEN 1978, 59.). Vitapartnerei A. Faber és P. Eschbaumer érvelését nem fogadták el, arra hivatkozva, hogy egy árufajtának valamelyik lelőhelyen való hiányából önmagából nem vonható le következtetés (ESCHBAUMER - FABER 1988, 238.). Legutóbb A. Faber (1993, 113.) 90 és 120 közötti időszakra keltezte ezt a csoportot. Az említett officinák áruja megtalálható Bad Nauheim anyagában, amely a chattusok elleni 83-85. évi háboríj| idejére tehető 258