Savaria - A Vas megyei Múzeumok értesítője 22/3. (1992-1995) (Szombathely, 1996)

Hatházi Gábor: A besenyő megtelepedés régészeti nyomai Fejér megyében

HATHÁZI GÁBOR: A BESENYŐ MEGTELEPEDÉS RÉGÉSZETI NYOMAI FEJÉR MEGYÉBEN határ megerősítésére. E „gyepű" ellenőrzési pontjait Úrhida várától (első említése 1009) Tolnáig - őrizték a besenyők néhány magyar (Kér, Keszi, Jenő) és kabar (Ladány, Kálóz, őrs, Vájta) falu beiktatásával (GYÖRFFY 1977 113; 1984 707-708; 1987 II. 32526.). Azonban ez az elmélet is több ponton támadható. A Kemej -vidéki és a nyugati gyepükre telepített csoport egykorúsága (10. század közepe) ugyan többé-kevésbé bizonyítottnak tűnik, ez azonban még nem jelenti egyúttal összetartozásukat is. Nem feltétlenül kell minden 10. századi besenyő betelepülést Thonuzóba személyéhez kötnünk (HATHÁZI 1990 39, 38. j.). Ha e felvetést kutatásunk mégis elfogadná, a nyugati végeken felszámolt határőr-csoport mezőfoldi áthelyezésére akkor sem tekinthető elégséges bizonyítéknak egyetlen 1324. évi szórvány adat: egy szentmiklósi besenyő névazonossága Thonuzóba fia Urkunddal (GYÖRFFY 1987 II. 326, 406; 1990 138, LVII. oki.) A Géza-kori megtelepedéssel kapcsolatban kételyeket ébreszthet a Szent István (997-1038) által kiépített megyei és egyházmegyei határok viszonya a besenyő szállásterülethez. A Fejér megyét Tolnától, s a veszprémi püspökséget a pécsitől elválasztó határ ugyanis valósággal kettészeli a besenyő falvak láncolatát (HATHAZI 1990 39-40). Ebből következik, hogy ennek - a Duna parttól induló, Tolvaj falun át a Sárvízparti Vajtáig, majd azon túl Egresig, Igorig, Dádig húzódó - határnak (GYÖRFFY 1987 II . 322; CSANKI 1897 III. 195-97; KÁROLY 1896 I. 204, 240.) a besenyők ideérkezésekor már állnia kellett, hiszen ellenkező esetben a határ megszabásakor döntő szempont lett volna a besenyő szervezeti területi egység megőrzése. Ez a jelenség figyelhető meg egyébként a tatárjárás után megtelepedő Csertán - nemzetségbe!! kunoknál is. Az általuk birtokolt terület (a majdani Halasszék) szintén új, az eredeti rendszertől idegen testként bontotta meg a Duna-Tisza közi Fejér-CsongrádBodrog megyei határt (GYÖRFFY 1987 I. 702, 888, II. 344.). Miután az istváni megye- és egyházmegyerendszer az 1046. évi pogány lázadás hatására összeomlott, s csak I. András (1046-60) újjáépítő tevékenysége révén szilárdult meg véglegesen, 1055-57 táján (MAKK 1990 28.), indokoltnak látszik felvetni: a Sárvíz-völgyi besenyőség megtelepülése legkorábban az 1050-es évek végén következhetett be.

2 Éppen erre az időszakra esett (1055-59) a déloroszországi törzsszövetség összeomlása, de teljes felőrlődésükig (1120 tája) az őket ért csapások mindegyike kiváltó oka lehetett egy töredék nyugati irányú kirajzásának.

3 2 Hasonló véleményen: PÁLÓCZI HORVÁTH 1989 129. Ugyanezen meggondolásból nem tartom azonosíthatónak a III. Henrik 1051. évi hadjáratakor, Fehérvártól északra harcoló besenyőket a Sárvíz-völgyi csoporttal (GYÖRFFY 1990 113.). Kifejezetten nyugati zatárőröket lát bennük Kordé Zoltán, akik a „gerilla-taktikának" megfelelően a betörés kezdetétől, lépésről-lépésre visszavonulva zavarták a német had mozgását Fehérvárig (KORDÉ 1990 12.). A besenyők magyarországi megjelenése előtti időszakáról, így a törzsszövetség összeomlásának idejéről és körülményeiről, gazdag bibliográfiával: D. A. Rassovszky: Petchenegues, Torks et Berendes E szempontból nem érdektelen az idetelepített besenyők katonai funkciójának vizsgálata sem. Ezt már az eddigiek alapján sem kell feltétlenül a Koppány elleni védővonallal magyaráznunk, ráadásul a belső határvédelem elméletével (TAGÁNYI 1916 306.) kapcsolatban - Kniezsa István nyomán - korábban éppen Györffy György szögezte le, hogy téves sztereotípia a besenyők kizárólagos határvédő szerepe: a hazai besenyő településeknek alig 15%-a található csak valamely gyepű vonalán (KNIEZSA 1937 325; GYÖRFFY 1940 102.) A besenyő jelenlétet elsősorban a királyi központ, Székesfehérvár közelsége indokolhatja (gyorsan mozgósítható könnyűlovasság), emellett az Árpád-kori ország egyik legfontosabb nemzetközi útvonala - a nyugatról Bizáncon át vezető jeruzsálemi zarándokút Fehérvár és Tolna közti 3 napi útszakasza (mely azonos az 1055. évi alapítólevél „hadútjával") épp a Sárvíz keleti partján, besenyő területen haladt át (GLÁSER 1929 150; GYÖRFFY 1987 141.). Valószínűleg ennek ellenőrzése is a besenyőkre hárult (HATHÁZI 1990 40.), s hozzátehetjük: ez az útvonal csak all. században nyeri el tényleges jelentőségét, amikor István törekvéseinek eredményeként Magyarország bekapcsolódik Európa vérkeringésébe, s mindezt I. András politikai választása végérvényessé teszi (MAKK 1990 28.). A Géza-kori „határvidék" kiépítése egy központilag irányított, nagy tömegeket mozgató népességcserét tételez fel (Tormás-féle „hátországi" csoportok kitelepítése, helyükre megbízhatóbb magyar és kabar katonai közösségek, besenyő szállások ültetése), ennek azonban az eddig ismert régészeti adatok túlnyomórészt ellentmondanak. A 900 táján nyitott tringertanyai temető ugyan 970-90 körül lezárul, a lelőhelyek többsége viszont a honfoglalókkal érkezett közösségek helyben maradását jelzi. Az 1959-66 között, több ízben folytatott Alap-tavaszmajori leletmentések közel 200 sírt hoztak napvilágra. Kiderült, hogy az elsőként feltárt késő-avar és honfoglaló magyar temetkezések a temetőnek csupán déli, korai sírcsoportjait alkotják: a később előkerült, északi temetőrész folyamatos használata - a keltező érmek (III. Béla CNH. I. 128. és IV. István CNH. I. 103. veretei), továbbá a tárgyi anyag (Svégű hajkarikák, gyöngyök, gyűrűk) alapján - a 12. század végéig kimutatható (RFüz 13 /1960/ 83; 15 /1962/ 55; 17 /1964/ 66-67; 19 /1966/ 35; ARegia 2-3 /1961-62/ 104; 4-5 /1963-65/ 175-176; 8-9 /1967-68/ 179-180.). A Sárbogárd-Templom-dűlőben feltárt, 8 en Russie et en Hongrie. Seminarium Kondakovianum VI. (Praha 1933), J. Marquait: Über das Volkstum der Komanen Abh. d. Kgl. Gesellsch. d. Wiss. zu Göttingen Phil-hist. Klasse, NF XIII. (Göttingen, 1914), J. Ferenc: A kunok és püspökségük (Budapest, 1981), Moravcsik Gy.: Byzantinoturcica I. Die byzantinischen Quellen der Türkvölker (Berlin, 1958), H. Göckenjan: Hilfsvölker und Grenzwächter im mittelalterlichen Ungarn (Wiesbaden, 1972.), LIGETÏ 1986 362-64, 382-85, 506-511; RÁSONY1 1970 1-26; 1981 81-90; NÉMETH 1922 2-7; 1932 53-54; KOSSANYÏ 1924 134-145; GYÖRFFY 1940 3-6, 40-73; 1975 30-31; 1990 98-104, 192-99; PLETNEVA 1958 153-161; FEDOROV-DAVYDOV 1966 134-145; GYÓNI 1942 11-13,71-75,84-91. 225