Savaria - A Vas megyei Múzeumok értesítője 22/3. (1992-1995) (Szombathely, 1996)

Hatházi Gábor: A besenyő megtelepedés régészeti nyomai Fejér megyében

SAVARIA22/3 (1992-1995) PARS ARCHAEOLOGICA sírós temetőrészlet - a már hivatkozott honfoglaló harcos melletti - egyik sírjában Szent István pénze került elő, halotti obulusként. Az innen alig 200 m-re, nyugatra emelkedő dombon templomra, s hozzá tartozó temető maradványaira bukkant Kralovánszky Alán. Megállapítása szerint ugyanazon népesség két temetőjéről van szó, s az áttelepülés a templom 11. század végére - 12. század elejére tehető megépülésével magyarázható (Kralovánszky A. 1961. évi jelentése IKM At. ltsz. 479, 4367/87.). Hasonló kapcsolat tételezhető fel Sárszentágota-Ovoda esetében is. A 10-11. századi köznépi temetőtől néhány száz méterre, az ugyancsak belterületen álló r. kat. templom újjáépítésekor középkori alapfalak és 15-20 melléklet nélküli sír került elő, 1959-ben. Az innen korábbról ismert leletek (S-végű hajkarika, gyűrűk) és a most begyűjtött, egyéb leletek foként kerámia - alapján a leletmentők a templom és temető korát a 12-16. századra határozták meg (HATHÁZI 1994 27-28.). Miután hitelesítő ásatások hiányában csak feltételesen vonhatók e körbe a terepbejárási adatok, csupán rövid felsorolásukra szorítkozom. A 10. századi temetője kapcsán már említett Sárbogárd-Pusztatemplomnál és a Virágrészen 10-16. századra keltezett települések ismertek ( FÜLÖP 1989 17.). Az őrspusztai 10-11. századi temetőtől kb. 1 kmre nyugatra, a Pusztaegres felé eső határrészen hasonló település található (FÜLÖP 1989 17.). Utóbbiak településtörténeti kapcsolata azonban nem igazolható. A most számbavett régészeti információk nem csupán egy Géza-kori nagyszabású népességcserét látszanak cáfolni (a temetők és települések folyamatos használata all. században is bizonyítható, sőt egyes estekben - a népesség templomos helyekre való költözése mellett - a tatárjárásig követhető), hanem arra is rámutatnak, hogy a besenyők - a megtelepedés idejétől függetlenül - magyarok által a sűrűn lakott vidékre érkeztek. A Sárvíz-völgyi besenyő megtelepedés vizsgálata eddig a befogadó közeg szempontjából történt. Most következzenek a besenyőkre vonatkozó adatokból levonható következtetések. A 13-14. századi írott forrásokat számbavéve nyilvánvaló, hogy az itteni besenyők - népük más, hazánkba települt csoportjához képest - nagyobb, ha szórt településeik miatt területileg nem is, de jogi és közigazgatási szempontból mindenképpen zártabb és szabályozottabb egységet alkottak. Ispánságuk szerveződésének szintje, jellege a később kialakuló kun székekkel vethető csak össze (KRING 1932 35-63, 169188; GYÖRFFY 1990 274-304.). A betelepülési hullámok kronológiai szétválasztásánál alig merült fel ezidáig a besenyő kiváltságok szempontjából való megközelítés, jóllehet ez - úgy tűnik - nem vonatkozott egységesen minden magyarországi besenyő közösségre, s ennek bizonyos időrendi vonatkozásai is vannak (GYÖRFFY 1940 38-40; HATHÁZI 1990 33-41.). Az államalapítás előtti, nomád hagyományokon nyugvó szokásjog időszakában betelepült besenyőknél magától értetődően nem merült még fel az írott jogi szabályozás igénye. Ennek bevett gyakorlata (pl. hospes jog, a királyi várszervezet besenyőkhöz hasonló katonai szolgálatot ellátó jobbágy-elemeinek jogállása) all. század közepétől, a már kialakult feudális jogrendszer keretei közt jöhetett létre.

4 A besenyő szabadság kiváltságaiban az újonnan érkezettek részesülhettek elsősorban, s ezeknek a régebben itt élő közösségekre való kiterjesztése nem lehetett túl gyakori. Ezt jelezheti az a Képes Krónika adat is, mely szerint 1074-ben Zoltán vezér Fertő-vidéki besenyői (akiket Anonymus 10. századi betelepülőivel, ill. a Bécsi-medencéből visszavont csoporttal azonosíthatunk talán) szabadságjogok megszerzése fejében vállalták csak a harcot Salamon ellen (KNIEZSA 1937 332; GYÖRFFY 1940 8; 1990 114; KORDÉ 1990 5.). A 10. századi csoportok beolvadását még nem lassították a jogi elkülönülés kötöttségei, feudalizálódásuk együtt következett be a magyarságéval, az államalapítás korában. Ezt sejteti a korai szállásterületek gyors felszívódása, ezek a 11-12. századi forrásokban nem, vagy alig mutathatók ki (GYÖRFFY 1940 39.). A besenyő kiváltságszerzések kora előtt elmagyarosodók - belső társadalmi piramisuk szintjeinek megfelelő - betagolódására a kemeji besenyők adnak példát (HATHÁZI 1990 34.). A magukat Thonuzóbától származtató Tomajokat - az itt élő besenyők legelőkelőbb, az új rendet és keresztségét elfogadó Urkund családját - Anonymus korára már az „úri nemzetségek" közt találjuk (GYÖRFFY 1987 Ш. 47, 100-102.). Heves megye köznemesei sorában a kemeji besenyőség vagyonos középrétegéből eredeztethető családokat mutat ki Györffy György (GYÖRFFY 1940 99; 1987 III. 53, 72-74, 108-109, 129; HATHÁZI 1990 96. jX A köznép sorsának 11. századi alakulására Nagy Árpád szolgált adatokkal. Véleménye szerint a százdi apátság alapítólevelében (1067 tája) szereplő, Szihalom melletti birtok besenyő lovasszolgái - kiknek utódait a 13. században feltűnő 4 GYÖRFFY 1977 515. A besenyőknek - a királyi udvari népek egyik meghatározott fegyveres csoportjaként (GYÖRFFY 1990 169.) - minden bizonnyal hasonulnia kellett - legalábbis közjogi és össztársadalmi értelemben - e kör más közösségeihez. Pontosabban: a befogadó környezetnek, ill. királyainknak összhangba kellett hoznia a jövevények elvárt feladatait, nomád társadalmi-vagyoni belső piramisát az ország normáival. Az autonómiát, ill. kiváltságokat nyert besenyő csoportok okleveles anyagát vizsgálva minden képpen felvethetőnek vélem: a „besenyő szabadság" lényegében nem más, mint a várnépi ill. előkelőik számára megadott, a királyi curtis- ill. várszervezeten belül „relativ nemességet" biztosító várjobbágyi jogállás adaptációja egy sajátos, nomád gyökerű kultúrával rendelkező közegre. Hasonló konstrukció tételezhető fel egyébként a kunok esetében is, miután 1279. évi privilégiumuk - IV. (Kun) László halálával elvesztette realitását. A kunok kapcsán általánosan elterjedt kollektív etnikai nemesség elve, valamint a szállás- és székkapitányok magánföldesúri állapotának vélelme (KRING 1932 35-63, 169-188; GYÖRFFY 1990 274-304.) - úgy tűnik - revízióra szorul. Ennek pontos jog- és társadalomtörténeti feltérképezése azonban még megvalósításra váró, s főként történészi feladat. Annyi azonban bizonyos, hogy a királyi curtis- és vámépek jogállását jellemző társadalmi rétegzettség, adózási, birtoklási, örökösödési sfb. viszonyok (BOLLA 1983 206-255; ZSOLDOS 1990 5-34; 1992 1-15; 1994 254-271; 1995 491504.) rengeteg eleme tűnik fel besenyő, majd kun környezetben, a helyi realitásokhoz igazítva. A székelység kapcsán hasonló véleményen: KORDÉ 1995 221-232. 226