Savaria - A Vas megyei Múzeumok értesítője 22/3. (1992-1995) (Szombathely, 1996)

Dobolán Gábor–Szőllősy Gábor. Miért általános a nomád népek közt a hátrafelé nyilazás? Gondolat-kísérletek (spekulácziók) a lovak és nyilak sebességéről

SAVARIA 22/3 (1992-1995) PARS ARCHAEOLOGICA a minél jobb eredmények elérése érdekében alapos vizsgálat alá vette a 17-18. századi török íjakat, nyilakat és lövéstechnikát. Azon kevés kivétel közé tartozik, akik az íjakról közölt méretadatokhoz megadták a mérési pontokat is, így az ő adatai minden más pontosan dokumentált adattal egybevethetők. Kísérleteiben a nyíl hosszának és tömegének a lőtávra gyakorolt hatását vizsgálta, a túlhúzást is figyelembe véve. Kutatásaival sok fontos részletkérdést tisztázott az ázsiai összetett reflexíjak legnagyobb lőtávolságát befolyásoló tényezőkkel kapcsolatban. Adatai alapján érthetővé válik hogy az oszmán-törökök milyen „trükkökkel" érték el legendás, 400-500 méteres távlövési rekordjaikat (PAYNE-GALLWEY 1906). Sajnos ezek az eredmények a későbbi korok kutatásaira szinte teljesen hatástalanok maradtak. A legtöbb kutató az íj teljesítményét a maximális lőtávolsággal jellemezte, nem utolsó sorban azért, mert ennek mérése nem igényel különleges felszerelést (POPE 1962; KING 1970, 1974), valamint azért is, mert ha az írott történeti forrásokban egyáltalán van valamilyen adat az íjak minőségéről, az nagyobb vagy kisebb lőtávolságként jelenik meg (HIGGIMS 1969; LAKE 1970). Az íjászattal kapcsolatos kísérletező kutatás talán legismertebb alakjának, Saxton T. POPEnak működése az 1910-es, -20-as évekre esik. Az általa múzeumi íjakon végzett kísérletek eredményeire ma is sokan hivatkoznak, de az összetett reflexíjak felsőbbrendűségét hirdetők nem szokták túlhangsúlyozni a „tatár íj"-ról alkotott lesújtó véleményét (POPE 1962 [az 1923-ban megjelent mű 3. kiadása]). Egy másik művében, amelynek első kiadása szintén 1923-ban jelent meg, vadászat közben szerzett tapasztalatai alapján pontos leírást adott az angol botíjból kilőtt vadásznyilak sebző és ölő hatásáról (POPE 1974). Az íjász szaksajtóban kaptak helyet a történelmi íjak másolataival - természetesen főképpen az angol longbow-val - végzett távlövési kísérletekről szóló, korábban idézett beszámolók (KING 1970, 1974), valamint a modern sportíjakkal végzett különféle mechanikai mérések és kísérletek eredményei is, amelyekből sok általános érvényű tanulság is leszűrhető (WILLCOX 1959; TICE 1967, 1968; MULLANEY 1984). Európában (a kontinensen) nem beszélhetünk az angolszász országokéhoz hasonló íjász szakirodalomról. Itt elsősorban néprajzzal, történelemmel, fegyvertörténettel foglalkozó kutatók szenteltek figyelmet az íjnak (RATZEL 1891; LUSCHAN 1893; BOEHEIM 1897; ADLER 1901, 1902). Ennek megfelelően a szorosan vett íjászati szempontok ezekben a művekben többnyire csak részben érvényesültek. A Schuss und Waffe с. folyóirat azonban az első évfolyamaiban kifejezetten színvonalas íjászati cikkeket közölt (GENTHE 1907-1908). E lap hasábjain a kortárs közleményekhez viszonyítva feltűnően pontos és szakszem leírást adott Georg MÜLLER a kínai íjakról (MÜLLER 1913a, 1913b). Az íjnak feszítési grafikonnal való jellemzésére ez az általunk ismert legkorábbi példa. Az oszmán-török összetett reflexíjak és nyilak készítésének munkafázisairól, fogásairól, a felhasznált anyagokról valamint a 17-18. századi oszmán-török íjászatról sok értékes adatot adott közre egy 19. századi török kézirat alapján Joachim HEIN az 1920-as években (HEIN 1924, 1926a, 1926b). Ezzel hozzájárult a merev szarvú reflexíjak készítésére vonatkozó általános érvényű részletkérdések nagy részének tisztázásához. Jelentős részben erre a műre illetve az általa feldolgozott eredeti kéziratra támaszkodik e téma másik klasszikusnak számító feldolgozása, Paul E. KLOPSTEG műve (KLOPSTEG 1947). LITVINSKIJ a közép-ázsiai íjak fejlődéstörténetéről közölt tanulmányában alapvetően egykorú ábrázolásokra - többek közt pénzeken találhatókra is - támaszkodott. Az ezek alapján az íjak méretére vonatkozó következtetései nem tekinthetők reálisnak. (LITVINSKIJ 1966). Feltétlen említést érdemel az Észak-Kaukázusban úgyszólván épségben fennmaradt 9. századi íjról szóló közlemény (MILOVANOV-IERUSÀLIMSKAÂ 1976). Ez alapján bizonyosságot nyerhettünk a sztyeppéi nomád íjak egyik típusának olyan formai-szerkezeti megoldásairól, amelyekre a régészeti leletek nem nyújtottak elegendő információt. Figyelemre méltó, hogy a szerzők az íj formai jellemzői között a rugalmas karok és egymással és a merev szarvakkal alkotott szögét is közlik. Az összetett merevszarvú reflexíjaknak egy különleges, és fejlődéstörténeti szempontból fontos csoportját, az ugor és szamojéd népek íjait ismertette SIMCENKO (1976). Ugyanezen íjakat és a hozzájuk tartozó nyilakat tárgyalta KUSTERER, nyelvészeti és az íj használatára vonatkozó adatokkal is kiegészítve (KUSTERER 1987). Fontos fejlődéstörténeti összefüggésre mutatott rá SAVIN és SEMÈNOV. Nézetük szerint a népvándorlás kori csontborításos íjak két nagy tipológiai csoportba sorolhatók. Az egyik csoportba a hun, a bolgár és az avar, a másikba a kazár és a magyar íjak tartoznak. E két csoport nem csak kronológiailag különül el, de elterjedési területük is különböző (SAVIN-SEMËNOV 1989). Ez arra utal, hogy nem egyazon fejlődési folyamat két egymás utáni fokozatával van dolgunk. Az említetteken kívül még számos szovjet régészeti közlemény foglalkozik különböző részletességgel a népvándorlás kori íjak problematikájával (MEDVEDEV, 1966; PLETNËVA, 1967; HUDAKOV 1980; MAZITOV 1981; és mások). Magyarországon az íjászat az 1980-as évek közepéig csak alig néhány tucat ember által űzött sport volt, így temészetszerűen nem alakult ki saját szakirodalma. A magyar íjász irodalom teljes egészében a régészethez kapcsolódott. Itt elsőként CS. SEBESTYÉN Károly munkáit kell megemlíteni (CS. SEBESTYÉN 1931, 1933), amelyekben tisztázta az avarok és a honfoglaló magyarok régészeti emlékanyagában előforduló jellegzetes alakú csontlemezek rendeltetését és mindmáig helytálló elméleti rekonstrukciót készített a hon208