Savaria - A Vas megyei Múzeumok értesítője 22/3. (1992-1995) (Szombathely, 1996)

Dobolán Gábor–Szőllősy Gábor. Miért általános a nomád népek közt a hátrafelé nyilazás? Gondolat-kísérletek (spekulácziók) a lovak és nyilak sebességéről

DOBOLÁN GÁBOR-SZŐLLŐSY GÁBOR: MlÉRT ÁLTALÁNOS A NOMÁD NÉPEK KÖZT A HÁTRAFELÉ NYILAZÁS? foglaló magyarok íjáról. Részletkérdésekben egyes megállapításai vitathatók ugyan, de ez semmit nem von le munkái értékéből. CSALLÁNY Dezső hívta fel a figyelmet az avar kori íjvégcsontok szélességének kormeghatározó jelentőségére (CSALLÁNY 1939, 1946-1948). A korábbi dolgozatában közölt a koraavar íjak hosszúságára vonatkozó méreteket is. Alapvetően CS. SEBESTYÉN munkáira támasz­kodva kezdte el gyakorlati íj rekonstrukciós munkássá­gát FÁBIÁN Gyula az 1930-as évek végén. E tevé­kenységét ismertető írásaiban beszámolt az összetett íj elkészítésének gyakorlati tapasztalatairól (FÁBIÁN 1967, 1970, 1980-1981, 1985a, 1985b). A saját készí­tésű avar és magyar íjaival végzett távlövési kísérletei­nek eredményei igen távol estek a honfoglaló magya­rok íjairól korábban feltételezett értékektől. Egy 68.3 font (=31 kp - 304 N) erejű íjával 20.55 g tömegű nyíllal 9 lövés átlagaként 175 métert ért el, a leg­távolabbi lövés 186 méter volt (FÁBIÁN 1967, 100). Egy másik, 70.5 font (= 32 kp - 314 N) erejű íjból 25 g tömegű nyíllal 130 métert lőtt (FÁBIÁN 1980-1981 72.). A magyarok íjának maximális lőtávolságát kb. 200 méterre becsülte. Adatait a régész közvélemény ma is kissé kételkedve fogadja el. Ennek oka az lehet, hogy nem hangsúlyozta eléggé: Azokat a 400-600 méteres késő középkori oszmán-török távlövési rekordokat, amelyek alapján korábban a népvándorlás kori íjak maximális lőtávolságát becsülték (pl. LÁSZLÓ 1944 341.) 100 fontnál (45.4 kp - 445 N) erősebb íjakkal és 12-13 grammos nyilakkal érték el. Fontos megállapítása volt, hogy a koraavar és a ké­sőavar íjvégcsontok nem csak a szélességükben, hanem a rugalmas íj karhoz való csatlakozási szög tekintetében is eltérnek egymástól (FÁBIÁN 1985b). U. KŐHALMI Katalinnak a sztyeppéi nomád népek fegyverzete és lovas felszerelése fejlődéséről írott át­fogó munkája afféle vezérfonal a népvándorláskor e tárgyaival foglalkozó kutatók számára (U. KŐHALMI 1972). Egyvonalú evolucionista felfogása azonban az utóbbi évek kutatási eredményeinek fényében (SAVIN - SEMËNOV 1989, 1990; SZŐLLŐSY 1987-1989) legalábbis az avar és a magyar íjak tekintetében vitat­hatónak tűnik, ez azonban nem csökkenti a mű értékét. A későbbi kevés számú íj as témájú régészeti köz­lemény főleg egyes konkrét sírleletek íjának vagy te­gezének elméleti rekonstrukcióját adta. (KÜRTI 1971; RICZ 1983-1983; RÉVÉSZ 1985; B. NAGY ­RÉVÉSZ 1986). Legutóbb BÓNA István adott jó öszz­szefoglalást a hun íjakról (BÓNA 1993 161-164.). MIT MONDANAK AZ ÍRÁSOS FORRÁSOK? A sztyeppéi nomádok a csatákban nem célzott lövé­seket adtak le, hanem nagyszámú nyílvesszőt lőttek ki a cél felé, (melyet a vezető jelölt ki „zengő" nyílvesz­szővel). Az így meggyengített ellenfelet, miután annak hadrendje felbomlott, lerohanták. Ez történt többek közt 375-ben a hunok és a gótok közti csatában, 1241­ben a muhi csatában és 1278-ban a morvamezei ütkö­zetben, ahol a kun segédcsapatok zilálták szét nyilaik­kal a cseh csapatokat. Ennek a harcmodornak egyik első írásos emlékét Мао-tun trónra jutásáról szóló kí­nai elbeszélésben találjuk meg. A történet lényege, hogy Mao-tunt apja meg akarja öletni, ezért menekülni kényszerül, de bosszút tervez. „Fütyülő nyilakat készít­tetett magának, ahová nyílvesszeje szállt, fütyülve, zúgva követte az egész sereg nyíl-erdeje" (NÉMETH 1940 39.). Majd miután a csapat felkészült a küzde­lemre, Мао-tun elindult leszámolni apjával. „Végül is rázúdította lovasainak nyílzáporát apjára, Tou-man san-jü-re, vele veszett fiatal felesége fiával, akinek kedvéért mellőzni akarták őt"(NÉMETH 1940 15-17.). A nomád népek igyekeztek az ellenséges seregeket inkább nyilazással legyűrni, mint kézitusában, hisz az­zal a csapattesteik mozgékonyságát nem tudták volna kellőképpen kihasználni. Ezt a harcmodort követték a hunok a vizigót Athanarik ellen a Dnyeszter menti csatában (BÓNA 1993 9-10.), és a bizánciak ellen a besenyők: „A sereg elhelyezkedvén, a jobb szárny sza­kaszai a rumisereg középhadára öntve nyilai záporát, a bal oldalra nyargaltak s ekkor a balszárny szakaszai hasonló rohammal az ellenséges középhadra nyilazva a jobb szárnyról eltávoztak helyébe léptek. A nyilazás folyton tartott, a lovasági szakaszok malomkerékhez hasonlóan forogtak." (PAULER - SZILÁGYI 1900 ­Maszudi 281. old.). Külső szemlélő számára a csata úgy nézhetett ki mint egy nagy vadászat, melyben a bizánci sereg a vad szerepét tölti be. Mint tudjuk béke­időkben a közös csapatmozdulatokat nagyméretű vadá­szatokon gyakorolták, és ha Maszudi leírása alapján kell eldöntenünk, akkor kijelenthetjük, sikeresen. Azt állítani hogy a nomád harcosok fegyverzete csak íjakból állt volna, badarság lenne, hisz már Bölcs Leó leírja hogy, „Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja és igy a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak kezükben íjat tartanak, ... Üldöztetés közben azonban inkább csak íjukkal szerzik meg az előnyt."(MORAVCSIK 1984 - Bölcs Leó: Taktika) Az utolsó sor nagyon fontos témánk szempontjából, hisz kiderül belőle, hogy harcos (h)őseink bizony menekültek is, de mivel sikerült eb­ből a „megfutamodásból" győzedelmesen kikerülni, ráadásul többször is, amit bizonyít, hogy feltűnt a ne­vére rászolgáló Bölcs Leónak is, ezért biztos, hogy be­gyakorolt figuráról volt szó, miként a Maszudi által leírt csatában is biztosra vehető hogy a besenyő csapat­testek nem improvizáltak. Hogy miként sikerült előnyt kovácsolni a látszólagos hátrányból erre próbálunk eg­zakt választ adni, a dolgozatban. A Bölcs Leó által leírt fegyverzet elégtelen lett volna egy egységes tömbben rohamozó nehézfegyver­zetű lovassággal szemben, amit egy ideig csak a no­mádok tudtak, de idővel rájöttek az ellenfelek is, ahogy például a merseburgi csata idejére a bajorok kiismerték a magyarok harcmodorát. Ez annál is inkább sikerülhe­tett nekik, mert e csata előtt a magyarok már megver­ték Lajos német király (900-911) hadait a már-már 209

Next

/
Thumbnails
Contents