Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 17-18. (1983-1984) (Szombathely, 1989)

Természettudomány - Kiss Tamás: Autökológia és indikáció. Kritikai elemzés a zuzmók indikátor szerepéről

nyok, amelyek a zuzmók pusztulását nem kizárólagosan a kén-dioxid jelenlétével magyarázzák, hanem felhívják a figyelmet a szennyezőanyagok együttes hatására. Seaward (1974, 1976), Seaward-Goyal és Bylinska (1978), Henderson-Sellers és Seaward (1979) egyértelműen kifejezték, hogy „... amennyiben csak a kén-dioxid koncentrációit vesszük figyelembe a városokban és környékükön élő zuzmóvegetáció kutatásában, akkor igen nagy a valószínűsége annak, hogy félrevezető eredményeket kapunk." A szerzők bebizonyították a nehézfémek rendkívül jelentős szerepét a zuzmótelepek pusztulásában. A zuzmók nem csupán a kéntartalmú anyagokat, hanem a nehézfémeket is képesek akkumulálni. Seaward-Goyal és Bylinska (1978) kimutatták a szennyezőanyagok hatásának szinergista jellegét is. Seaward (1980) különleges figyelmet szentelt a városokban található különböző típusú szubsztrátumok és a zuzmók megtelepedése közötti összefüggések tanulmányozására. Rámutatott a városokban élő kőlakó cönózisok kutatásának jelentőségére és a szubsztrátumok kémiai analízise alapján megállapította, hogy elsősorban a magas pH értékű mésztartalmú köveken, cementen, továbbá téglafalakon alakulnak ki zuzmótársulások. Henderson-Sellers és Seaward (1979) a zuzmók városokba történő rekolonizációjával foglalkoztak. Megállapították, hogy átlagosan a szennyezőanyagok koncentrációjának csökkenése után 5 évvel kezdődik meg a már korábban kipusztult taxonok telepeinek rekolonizációja. Ezek a közlemények tulajdonképpen cáfolatát jelentik azoknak a teljesen egyoldalú megközelítéseknek, amelyek szerint a zuzmóvegetáció városokból való kipusztulása kizárólag a kén-dioxid jelenlétének köszönhető. A továbbiakban a vitalitási skálákra térek ki, amelyek a zuzmótelepek külső morfológiai és színbeli elváltozásainak mértékét jelölik. A vitalitási skálákat a telepek pusztulása miatt elhalási skáláknak is nevezik. Steubig-Kirschbaum és Gwinner (1976) az elváltozások mértékét a telepek felületének százalékában fejezték ki. A károsodási fokozatokat számokkal jelölték. így pl. a 8. fokozat azt jelentette, hogy a telep teljes felülete elszíneződött. KIRSCHBAUM (1978) hasonló skálát dolgozott ki, de az elváltozás mértékét nem %-ban fejezte ki. Pl. : a telep \, $ stb. része károsodott. Az elszíneződési skálák hátránya, hogy a szín megállapítása erősen szubjektív. Például a Xanthoria parietina taxon esetében zöldessárga, sárgásvörös, vörösesbarna stb. „színváltozatokkal" is találkozhatunk. Ezeket az elszíneződéseket szennyezett levegőjű területeken könnyűszerrel a toxikus anyagok hatásaira foghatjuk, ami igen félrevezető lehet, ha a megfigyeléseket nem követik laboratóriumi vizsgálatok. Az elszíneződési jelenségek gyakran immissziómentes területeken is érzékelhetők, amelyek mögött egyszerű fényadaptációs okok is lehetnek {Jahns 1973). Az elszíneződésekről ma még nagyon keveset tudunk, de bizonyára belejátszik a vegetáció vertikális fiziognómiai struktúrája is (Kiss 1981). A számos autökológiai vizsgálat kétségtelenül segített feltérképezni az egyes taxonok környezeti igényeit. Az interpretáció terén azonban nagy mennyiségű terminus halmozódott fel a fajok egyes tulajdonságainak megjelölésekor. Sajnos az ismeretek halmozódása nem állította le ezt a folyamatot, hanem inkább elmélyítette és meggyorsította. Itt csupán néhány terminus említésére nyílik lehetőség: szubsztrato-higrofil, acidofil, acidofób, neutrofil, szubneutrofita, nitrotoleráns, nitropreferens, nitrofil, anitrofita, ammonifil, koniofil, szteno-ionikus, euri-ionikus, hipoacidofil, cirkumneutrofil, alkálifii, poleofób, poleofil, aeroxerofil, termofil, termofób stb. A terminusok nagy mennyiségén túl fokozza a zűrzavart a sok szinonima is. A ,,-phil" utótagként való alkalmazása sem szerencsés, mivel görög jelentését alapul véve 16