Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 17-18. (1983-1984) (Szombathely, 1989)

Természettudomány - Kiss Tamás: Autökológia és indikáció. Kritikai elemzés a zuzmók indikátor szerepéről

társaságában képesek huzamosabb ideig megmaradni egy bizonyos szennyezettségi zónában. Gilbert (1971) már észrevette, hogy a különböző szennyezettségi zónák dinamikusak, azaz egy felmérés szinte csak egy pillanatot reprezentálhat. Meglátása helyes volt, hogy a zuzmótérképezésnek folyamatosnak kell lennie. A harmadik széles körben elterjedt eljárás az úgynevezett biológiai skálák alkalmazása. Ezeket a skálákat tolerancia-skáláknak is nevezhetjük, mivel a zuzmókat a kéndioxiddal szemben mutatott érzékenységük sorrendjében helyezték el. Gilbert (1968, 1970) Newcastle környékén végzett vizsgálatai alapján hozott létre egy biológiai skálát, amelyben a fajokat a legérzékenyebbtől a legellenállóbbak felé rendezte sorba. Fenton (1964) véleménye szerint általában egyetlen zuzmó sem bír ki 250-300 |xg/m

3 töménységű füstöt, vagy 0,035 ppm töménységű S0

2 gázt. Az indikációs vizsgálatoknál a kutatók Braun-Blanquet vitalitási skáláját is alkalmazták. (Pl. Jürging 1975). A skála fokozatai a következők: 1. nagyon jól fejlődő, 2. gyengén fejlődő, 3. pusztán vegetáló egyedek, 4. növekedést nem mutató, steril egyedek. Ez a skála már utal az elterjesztést szolgáló képletek jelenlétére vagy hiányára, azonban a disszemináció és légszennyeződés viszonyai csak napjainkban kezdenek ismertté válni (Pyatt 1973, Kiss 1983). Hawksworth és Rose (1970) dolgozták ki a legrészletesebb kvalitatív skálát a levegő So

2 szennyezettségének indikálására. 10 zónát különítettek el. Minden egyes zónában, a „Technológiai Szolgálat" által mért S0

2 koncentrációkat is feltüntették, az előforduló zuzmófajokkal együtt. Vizsgálataik során a toxikus gázok közül kizárólag a kén-dioxidot vették figyelembe. Tettek azonban utalást a szubsztrátumra. Megjegyezték, hogy a skála alacsony pH értékű, sötét színű, erősen repedezett kérgű fákon élő epifitonokra vonatkozik, különösen a Quercus és a Fraxinus fákra. Elsősorban a nyílt területeken élő fákat vizsgálták meg, amelyeken „nitrofil közösségek nem fejlődnek ki." A nitrózus gázok minden áron való kiküszöbölése nem szerencsés dolog és nem is lehetséges, különösen nem a városok esetében. A különböző halmazállapotú N-tartalmú anyagok jelentősége a kéreg és a telepek pH értékeinek alakulására és ebből adódóan a faji összetételre, már régóta ismert. A madarak trágyája, a por, az esőcseppek, a megsebzett fa nedvei stb. mind olyan permanensen jelen lévő N-források, amelyek nagy hatást gyakorolnak a városokban és környékükön élő epifitonok kvalitatív és kvantitatív viszonyaira (Wolff 1871-1880, Sernander 1912, Salomon 1914, Nienburg 1919, Rasanen 1927, Trümpener 1926, Du Rietz 1932, Mattick 1937, Barkman 1958 stb.). Az említett szerzők egyértelműen kimutatták, hogy a városokban és környékükön elsősorban az úgynevezett „nitrofita" fajok találhatók meg. Megállapították, hogy a N-tartalmú anyagok képesek kompenzálni a kéreg erősen savas kémhatását és így nyílik lehetőség a nitrofita fajok megtelepedésére. A N-tartalmú anyagok meteorológiai szempontok miatt sem hagyhatók figyelmen kívül (Mészáros 1977). Hawksworth (1971) a zuzmók indikátornövények gyanánt történő alkalmazásáról írt áttekintő munkájában sem említi a N-tartalmú anyagok szerepét. Megjegyzi, hogy a zuzmók valószínűleg alkalmasak a HF koncentráció jelzésére is, de ezzel kapcsolatban még nem készítettek skálákat és kevés a megfigyelés is. Leblanc és Rao (1973) Sudbury környékének levegőszennyezettségét vizsgálva, szintén csak az S0

2 koncentrációkat vették figyelembe a zónák megjelölésénél. Sajnálatos, hogy a nehézfém-ionok hatásait nem tárgyalták, pedig a Sudbury Medence a világ egyik legjelentősebb nikkel lelőhelyeként ismert. Bár elenyésző kisebbségben vannak, de kiemelkedő jelentőségűek azok a tanulmá15