Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 7-8. (1973-1974) (Szombathely, 1979)

Néprajz - Pusztainé Madar Ilona: Nemesládony és Tompaládony lakóinak állattartása

nyadtan adtak oda — kevés abrak kellett. Ilyenkor fogytán is volt már a gabona. Nyáron, mikor az abraknak való gabona beérett, a zöld takarmány volt kevesebb. Száraztakarmányhoz nemigen nyúltak nyáron. Nyár végén a gabonaföldbe másodvetésként vetett muhar, köles, csalamádé, ősszel pedig a répacsíra etetése nagyot lendített a takarmánygond megoldásán, de az utóbbihoz okvetlenül adni kellett szárazat is. A sertés takarmányozásában nagy jelentőségű a háztartásban fel nem használt tej, az 1924-ben alakult tejcsarnok működése után pedig a fölözött tej — szepara — alkalmazása. Nagyon jól fejlődik a tejennevelt fiatal malac. A számosállat egyik haszonvételi módja az igázás. A szarvasmarha igázása sokkal nagyobb fontossággal bírt, mint a lóé. Ez utóbbi csak a kövesút elterjedésekor mutat némi előrehaladást. A kövesutat megelőzte a fajtaváltás, a kiváltó ok tehát kettős.

9 Az ökör igázásának és a vele való kereskedelemnek egy sajátosan ötvözött formáját űzték a ládonyiak. Nemcsak a hazai tinókat nevelték igázásra. Tavaszonként lementek Somogyba, Göcsejbe (közelebbre is természetesen) megvették a másfél-kétéves tinókat, a nyár folyamán betanították, ősszel már szállítottak, szántottak velük — mérsékelt terheléssel —, s közben az igában tartott ökröket darázni kezdték és novemberben meghizlalva adták el. Van olyan ember, aki ha a saját nevelésű tinókat állította be minden pár ökör után földet vett. Akinek lovai is voltak ilyenkor terhelte legjobban, mert az ökröket is kímélni kellett és a tinókat sem lehetett terhelni még. A jobbmódú emberek nem cserélték ökreiket évenként, mert ez sok vesződséggel járt, de három-négy évnél tovább senki sem hagyta meg nagyállatait. Ennyi idő múltán a lovaikat is továbbadták, igavonó nagy állat igen ritkán öregedett itt meg. Nagyszámú sertésállományuk ivadéka mint kismalac vagy süldő került eladásra. Hizlalással nem foglalkoztak. I. TARTÁS a) Legeltetés Minthogy a vizsgált községek egyike jobbágyi — másika nemesi település, a föld birtoklása — ebből eredően legeltetési rendszere is — különböző. Amíg ugyanis a tompaládonyi jobbágyok telkük nagysága szerint bírták legelőjüket — és ez a jogrend a jobbágyfelszabadítás után is megmaradt — addig a nemesládonyiak nyomáskényszer nélkül művelt földjeiken hagytak maguknak kaszálót és legelőt, ott legeltették állataikat gyerekeikkel, még a két világháború között is. Kiss Lajos 64 éves 100 holdas: „18—20 marhánk volt, 5—6 hold legelőnk. 8—10—12 éves korunkban reggeltől délig, déltől estig legeltettünk, csak játszottunk, mint gyerekek. Nagyanyám 80 éves volt, ő jött utánunk, hogy kárba ne menjen a marha." Ehhez hasonlóan folyt a legeltetés 200 esztendő távlatában is. A tompaládonyiak — akkor pórládonyiak — úrbéri szerződésében a következők olvashatók : „... a saját határban Szt. Györgyig járatják a rétet, Szt. György után a parlag földeken és a határban lévő gyepjeiken, addig mígnem a tarló megszabadul, annak megszabadulása után a tarlókon, ismét a rétek megszabadulása után a Réteken legeltetik."

10 1935-ben a statisztikai felmérés szerint Nemesládonynak összesen 67 hold legelője és rétje van, Tompaládonynak pedig 278 hold. A közös legeltetésnek, csordára való kihajtásnak mindössze annyi emlékanyaga van Nemesládonyban, hogy valamikor volt egy közös rétjük a Metőc és a Repce között, ahol nyáron kint hált a tinó meg az üsző, de az még a magyar és a bronzderes fajta marhatartás, a múlt század végén történt fajtaváltás előtt volt. Sok szó esett róla, mondják a 85—90 évesek, hogy fel kellene osztani azt a területet, csakhogy annyi volt benne a lápos hely, hogy nem törődtek vele. A naponként kihajtandó csorda hiányát azzal magyarázták, hogy messze van a legelő, 2 km-nél is többre, ha kijárna a jószág, lejárná, amit megenne. 183