Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 3. (Szombathely, 1965)

Trencsényi-Waldapfel Imre: Egyiptomi elemek az aranykori latin költészetben

toliumon álló egyiptomi kultuszhely lerombolására sűrű egymásutánban többször megismételt rendelet végrehajtásra kerül, a consulnak kell az első csákányütést megtennie, mert a kirendelt munkások vonakodtak kezüket emelni a szentélyre (Valerius Maximus I. 3, 4). Isis kétszer jelenik meg, először az egyiptomi vallás pontos ismeretéről tanúskodó epiphania keretében: a sistrumok szólnak, az istennő homlokát a Hold szarvai és aranyló kalászok díszítik, s kíséretében van Anubis, Bubastis, Apis, az ujját csendre intő mozdulattal ajkához emelő gyermekisten, a jellemzően meg nem nevezett Harpocrates,

25 és Osiris, akinek a keresésével soha nem lehet felhagyni. Bubastis „sancta" jelzőjével párhuzamos elhelyezésben Anubis „latrator" jelzője elveszti azt a megbélyegző hangsúlyt, amely Vergiliusnál és Propertiusnál kísérte. Az istennő második megjelenését Telethusa imája előzi meg; ha nem számítjuk Tibullus (I. 3, 27 — 34) futólagos, sajátosan egyiptomi elemet alig tartalmazó fohászát, ez az első ima a római költészetben, amely Isishez fordul. Elődje tehát annak az imának, amely több mint száz évvel később egy másik, a görög Metamorphoses címet megismétlő könyvben olvasható s amellyel Apuleius regényhőse nyeri meg Isis istennő pártfogását. Figyelmet érdemel az a körülmény is, hogy Isis első megjelenése előtt Telethusa ugyanúgy álomból ébred, mint Lucius, mielőtt elmondja imáját. De ennél is fontosabb, hogy a segítség, amelyet Telethusa gyermeke, Lucius pedig önmaga számára nyer meg evvel az imával, a helyzet minden különbsége ellenére megegyezik abban, hogy az istennő átváltoztatja pártfogoltjai, éspedig oly módon, hogy más és más értelemben alaptermészetét hozza ezáltal felszínre. A szamárrá varázsolt Lucius az istennő utasítását követve visszanyeri emberi alakját, miután emberi értelmét a szamárbőrben is megtartotta, Iphis pedig, akit már neveltetésének körülményei olyannyira férfiassá tettek, hogy szerelmet ébreszthetett Ianthéban, Isis segítségével nemet cserél s immár annak rendje és módja szerint feleségül veheti menyasszonyát. A nemek cseréje különben a görög mitológiában sem egészen ismeretlen motívum (pl. Kainis-Kaineus vagy Teiresias), de Egyiptomban egyenesen Isis istennő mutatott rá példát, aki egy rituális Osiris-siratóban ezt mondja magáról: „Nincs isten, sem istennő más, aki megtette volna, amit én: férfivá tettem magamat, bár nő voltam, hogy a te nevedet fenntartsam a földön."

26 Az Isis-vallásnak Iphis mítoszába szervesen illeszkedő elemei tehát egyiptomi eredetre vallanak. Másfelől viszont tagadhatatlanul fennáll a rokonság Iphis és Leukippos átváltozása között, amint arra már O. Gruppe rámutatott.

27 Kínálkozik a feltevés, hogy Antoninus Liberalis (Met. XVII), Leukipposnak Létó krétai kultuszával állítólag fennálló kapcsolata ellenére, ugyancsak az egyiptomi mítosz egy hellénizált változatát adja, mint ahogyan pl. legutóbb Merkelbach Érigoné mítoszát is hasonlóan ítélte meg.

28 De ebben a kérdésben nem szükséges ezúttal állást foglalnunk. Annyi bizonyos, hogy Ovidius — mint sok más tekintetben — költészetének egyiptomi eredetű elemeivel is már a római irodalom fejlődésének egy következő szakaszát készíti elő. Számításba véve az ő különállását, amely további vizsgálatokat igényel, néhány általánosabb jellegű megállapításra talán mégis már az eddigiek is feljogosítanak. Nevezetesen : 25 Vö. Merkelbach im. 5.1. — Anubis, Bubastis, Apis, Osiris név szerint vannak megemlítve, de Harpocrates neve helyett csak egy körülírás szerepel : quique premit vocem digitoque silentia suadet (Ov. Met. IX. 692). Cicero állapítja meg az egyiptomi Mercurius egyik változatával kapcsolatban, amelyet Thot-Herméstől, az írás feltalálójától határozottan megkülönböztet: quem Aegyptii nefas habent nominare (de nat. deor. III. 56). 26 Vö. A. Bertholet: Religionsgeschichtliches Lesebuch. Zweite erweiterte Auflage, 10. Aegypten von H. Kees, Tübingen 1928. 30. 1. 27 O. Gruppe: Griechische Mythologie und Religionsgeschichte, IL Bd. München 1906. 1249. 1. 28 R. Merkelbach: Die Erigone des Eratosthenes. Miscellanea di Studi Alessandrini in memoria di Augusto Rostagni. Torino 1963. 469-526. 1. 135