Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 2. (Szombathely, 1964)

Bárdosi János: A Savaria Múzeum rovásfái

mivel ott fó'leg vidéki aratóbandák dolgoztak, — a parasztok inkább keresztbe. Azokat az aratókat, akik szálasgabonából kapták meg munkájuk után járó részüket kepisaratóknak nevezték. Néha még az is előfordult, — főleg ha nagyon gyenge, fejletlen volt a gabona, — hogy a gazdák és az aratók előre megállapodtak abban, hány mázsa terményért vagy mennyi készpénzért aratnak le 1 — 1 kat. hold gabonát. Ez azonban már nem részes, hanem akkordmunka volt. A mezőgazdasági munkaerőszükséglettől, munkásfeleslegtől, munkanélküliségtől is nagymértékben függött a részelési arányszám, ill. ez is nagyban befolyásolta. Háborúk idején, amikor a katonaság miatt kevés volt a férfi munkaerő, előnyösebb reszelést kellett biztosítani az aratóknak. Ezzel egyben a mezőgazdasági sztrájkokat is próbálták megakadályozni. Sok Vas megyei községből mentek távolabbi vidékre is aratók, főleg azokból a községekből, ahol egyrészt a talajviszonyok miatt, másrészt a földnélküliségük vagy kicsi földterületük miatt nem tudták biztosítani családjuk egész évi gabonaszükségletét. (Őrség, Vendvidék). Dömötör Sándor szerint: „Az őrségi ember nemcsak az erdőre járt, hanem nyáron, mint részesarató más vidékeken kereste meg az évi kenyérgabonát magának, állatainak pedig a szemestakarmányt".

13 Ugyancsak ő utal a vend (délszláv), hoivát, német uradalmi vándoraratókra is.

14 Azonban ezeken túlmenően szinte minden faluban akadtak olyan szegényebb, földnélküli családok, akik évről-évre elvállalták egy-egy módosabb gazda terményének learatását. A fentebb bemutatott rovásfa az ilyen részesaratás tárgyi dokumentuma. 3. Fuvarozórovásfák E tárgyakra vonatkozóan a Néprajzi Tár 1900—1908. év között vezetett növedéki naplójának „Ajándékozott tárgyak" с 2. részében — a gyűjtőjük, Kárpáti Kelemen által 1905-ben bejegyzett 309. tételszám alatt — a következőket olvashatjuk: „7 pár kőműves rováspálca — Metzner — Szombathely". Az előbbi az ajándékozó neve, az utóbbi a tárgyak gyűjtésének és egyben használatának helye. PávelÁgoston — amikor 1937-ben az egész néprajzi anyagot újra katalogizálta — ezeket fuvarozó rovásfáknak nevezte

15 és azóta is így szerepelnek gyűjteményünkben. Mindkét elnevezés helyes, mivel — mint a későbbiek során kitűnik — e páros rovások egyik fele a fuvarosnál, a másik fele pedig az építtetőnél, vagy az építést kivitelező kőművesnél volt. A fuvarozó elnevezés azért logikusabb, mert a szekérfuvarok számát jelölték egy-egy bevágással, í óvással és nem a kőművesek által felhasznált mennyiséget. Általában föld, föveny (föhén, v. föhény) és homok fuvarokat jelöltek. Ahány szekérrel odaszállítottak az építkezés helyeié, annyi bevágást végeztek a rovásfán. Ilyenkor a rovásfa két darabját összeillesztették, és késsel bemetszették, bejelölték az újabb szállítmányt, majd ki-ki a magáét — a fuvaros a rovásszárat, v. rovásnyelet, az építő pedig a rovásfejet — újra eltette. Ez mindkét részről megkönyítette az ellenőrzést. Ma ezt úgy mondhatnánk, tiogy nyugta és ellennyugta volt tulajdonképpen a rovásfa két darabja. A fuvarosok a rovásfán igazolták szekérszállítmányaik számát és ennek alapján kapták meg a végzett munka után járó bérüket. iS Dömötör Sándor: Őrség. Bpest. I960. 34. 14 Vö.: Dömötör Sándor: Aratószerszámok Nyugatmagyarországon. Néprajzi Közlemények. 1958. III. 139., 145. 15 Lásd: Néprajzi Tár katalógusa. 79. oldal 1192-—1201. tételszám. 230