Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 1. (Szombathely, 1963)

Mozsolics Amália: Hegyháti hagyományok

Arra aztán a kanász szorította a falkát, mert fergeteges felhó'k gyüttek a kis felhő' nyomában. Éppen hogy hazaért a kanász. Mikor a kistilaji határt elérték, tiszta született gyég esett; mint egy ember ökle, akkora darabok potyogtak. A piciny emberke, aki jelezte a vihart, a garabonciás volt. Tarisznya lógott a nyakában. De hogy mi volt benne? A garaboncást egy döbörhegyi származású karátföldi asszony látta:„Elmentem egyszer idesanyámmal a hegyre. Illentájban lehetett, mert érett a cseresznye. Vót a hegyünkben egy cseresznyefánk. Hát ott feküdt alatta egy ember. Rongyos vót, a képe meg vót karmolva, mert a kígyóval veszekedett. Idesanyám hívta a pincébe, hogy ád neki bort, de nem fogadta el. Aszonta, nem eszik mást, csak tejet. Aggyunk neki tejet. Elhívta haza az idesanyám, aztán adott neki tejet, gatyát, meg üngöt is, mert igen rongyos vót. Meg is monta az ember idesanyámnak, hogy hány köcsög tej van a kamrában. Az idesapám takácsember vót. Az ember odaállt a szövőszék elejibe, aztán megkérdezte, hogyan van a szövés. Idesapám elmesélte neki. Akkor az vette elő, hogy miféle ember. Elkezte kicsoda-micsoda, hogy garboncás. A csikaja — a sárkányt hítta annak — az karmulta le. Mert kérdezte idesapám, mért karmos az arca. Idesapámnak megmonta, hogy három napra gyégeső lesz. Meg is vót, aratásban. Akkor veszi ki a döbörhegyi erdőn a kakashegyi tóból a csikaját és utána lesz a nagy gyégeső. így is lett. A pálhegyi mezőn arattunk. Gyütt egy nagy felhő. Iszkoltunk haza, mert tuttuk mi lesz. Lett nagy eső, gyég. De többet nem láttuk a garaboncást. Idesapámnak pénzt is akart mutatni, de nem fogadta el. Nem eresztettele a fiait sem, hogy azok megnézzék, mert tudott róla, hogyan járt a szarvaskendi ember. Az elfogadta a garaboncás tanácsát. Megmutatta, ahun föllobbanik. Ott kiaggya magát a pénz. Leste az ember, meg is tanálta. Hazavitte a pénzt, építtetett egy házat belüle. Zsuppos ház vót, mint a mienk. De az ember két esztendő múlva meghót. Nem sokáig él az, aki illen pénzt fölvesz." Horváth Péterné (Gerse) szomszédasszonya még lánykorában szolgáló volt három esztendeig a túlsó faluvégen a sógorasszonynál. О emlegette mindig, hogy egyszer hogy járt. A gazdája szántott, azt kint felejtette a mezőn a kormányt vagy mit, ami az ekéhez tartozik. Elküldte a gazdája, hogy keresse meg. Késő este volt már, alig lehetett látni, olyan sötét volt. A lány igen félt, csak úgy reszketett. Mikor gyütt hazafelé, hallotta, amint ketyeg utána valami. Elkezdett futni, ami mögötte volt, az is. Úgy ketyegett mint a törekrosta, gyütt mint a szélvész. Amint Gerse felé ért, lekarikázott Karátföld felé. Utána nézett a lány: ment mint a szélvész, úgy viharzott. Mikor hazaért a lány a gazdájához, úgy meg volt édve (ijedve), hogy gyámulni kellett. Emlegette sokszor. Az is mi lehetett, ami úgy gyütt, mint a szélvész, meg olyan neszt csinált mint a törekrosta? Alighanem a garabonciás volt. Az öreg Karvalics szerint a garbonciás diákok szedték össze a rémisztő állatokat. A pácsonyi hegyben a gyepük körül két óriáskígyó ólálkodott és mindig kerülgették a hegyet, hogy már alig mertek arra menni a népek. Akkor még nagy erdőségek voltak köröskörül és onnan gyüttek a kígyók. Gyütt a garbonciás, kantárt tett a kígyó szájába és ellovagolt rajta Szerecsenországba. Ott fölkoncolták a szerecsenek a kígyót és mindenki egy kis darab húst tett a nyelve alá, mert a kígyóhús mindig hűs. 231