Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 1. (Szombathely, 1963)
Mozsolics Amália: Hegyháti hagyományok
f MENÖSÖK A menősökre húsz év előtt is csak az öreg emberek emlékeztek, de ezek sem tudták már mind pontosan megmondani, hogy milyenek is voltak. Olyan, aki látta is még a menősök közül egyiket vagy másikat, még kevesebb volt. Török Miska tudta még a legjobban megmondani, hogy kik is voltak a menősök: „A menősök nem vótak ollanok, amilleneknek köllöt vóna lenni. Pásztorok meg ollanok vótak, akik nem dógoztak. Előgyüttek délben vagy vacsoratájt, beállítottak a parasztokhoz. Azok adtak nekik annyi bort, amennyi a v ba fért. Leginkább csavargó pásztorok vótak a menősök." A hegyháti erdőrengeteg jó búvóhelye volt a menősöknek, meg is fértek benne, meg nehezen akadt a pandúr is a nyomukra. A vasvári községi erdőben is könnyen el lehetett tévedni, pedig az csak 2000 hold volt — azt mennyi erdőt kiirtottak a Hegyháton az utolsó 30 esztendő alatt, amire én emlékszem. Gyermekkoromban még mesélték, hogy még hol mindenhol voltak erdők-tölgyesek, ahol a disznókat makkoltatták. Volt olyan tölgyes is, én is sokat jártam arra, hogy még a törökök is ott hűsöltek annakidején. Akkora volt a hegyháti erdő, hogy talán még a bakonyi erdővel is összeért. 1848-ban fölszabdalták a földeket, sok jobbágy felszabadult. A gulya, a nyáj szétpazarulódott, mert nem akadt már akkorra legelő egy tagban, ahol egész nyáron ellegelhetett volna. A tölgyeseket is kiirtották, mert kellett a föld a szaporodó népnek. így bizony sok gulyás, kanász, ihász kenyér nélkül maradt. Hogy a földet túrja, arra nem volt meg a hajlandósága, hisz mindig is előkelőbb volt mint a zsellér. Elment menősnek, zsivány lett belőle. Nagy volt az erdő; itt-ott akadt még egy ihászkunyhó is, ahol meghúzta magát, ha a pandúrok a nyomában voltak. Egyik-másik majorban is szívesen adtak birkát vagy malacot, hozzá kenyeret, bort is, csak hogy a többi jószágban kár ne essék. A parasztok is szívesen adtak egy-két pohár bort vagy még többet is, mert a menősök a szegény embert sose bántották. Aztán így eléldegéltek akár holtukig is, ha nem fogták el őket a pandúrok. Nem csak az állás nélküli pásztorokból lettek menősök, hanem a szökött katonák, vagy akik a sorozás elől meglógtak, azok is közibük álltak. Messze vidékre, még Majlandba meg Boszniába is elvitték azelőtt a legényeket császári katonának, aztán csak tizenöt év múlva kerültek újból haza. Ha már arra került a sor, este bekopogott a pandúr az ablakon, hogy holnap sorozás lesz, mert volt olyan is, aki inkább a szegény néphez húzott. Akkor a legény a nyakába akasztotta a tarisznyát és neki a sötét éjszakában az erdőnek. Ha sokáig nem tudott haza menni, ott maradt néha egész életére a menősök között; megszokta a szabad életet. Akkoriban leginkább dragonyosnak vitték el a legényeket. Aztán megszöktek, mert ronda világ volt. Elmentek a hegyháti erdőkbe, Bakonyba, amerre menekülhettek. Éjjel a pásztoroknál húzták meg magukat. Abban az időben azelőtt úgy volt, hogy aratás után kihajtotta a kanász a disznókat, meghíztak makkon. Aztán csak akkor hajtották haza a disznót, ha le akarták ölni. Nagy rengeteges tölgyerdők voltak erre. Akácát még pénzért sem lehetett látni. De azóta sok erdő kipusztult. A vasvári község erdejét is kiirtották és vagy 60 esztendővel ezelőtt újból beültették fenyővel. Már azt is irtják most. Azelőtt 100—200 esztendeig sem irtottak ki egy erdőt. Török Nani látta még a menősöket, amikor gyermekkorában a petőmihályfai erdőben vargányázott. Az árokban sütöttek-főztek. Még lábosuk is volt. Mindig 232
