Várady Imre szerk.: Vasvármegye és Szombathely Város Kultúregyesülete és a Vasvármegyei Muzeum II. Évkönyve (Szombathely, 1927)

Szépirodalom és irodalomtörténet - ŐSZ Iván: Mocsár

Mocsár. Az este sötét kárpitot teritett már az ablakra. Késő volt, de az ember még nem tért haza. Az apróságok — hárman — lepihentek már. Szegényes, tarka ágyacskájukban esteli imádságukat rebegték anyjuk bánatos tekintetének szárnyai alatt. — Mindennapi kenyerünket — pötyögte ártatlan ajkuk, amely megszokta, hogy az asztalon nagy ritkán van csak más, mint az imádságban, minden nap — kenyér. De rátekintenek az anyjukra. Az imádságban itt olyan furcsán fohászkodik fel, mint amikor ők sírásra fakadnak. Várják, hogy egyszer csak az anyjuk is sírni kezd. De miért? Aztán az anyjuk megint csak így sóhajt majdnem minden nap, mikor másik könyörgésükbe fognak. — Jó angyalkánk őrizd meg apánkat, anyánkat, testvérkénket. Sorra csókolják anyjukat, egymást... Mástól nem búcsúzkodhatnak lefekvésre. Az apjuk ritkán

1 van otthon. A legnagyobbik — kis leány — sokáig forog nyugtalanul ágyán. — Miért nem alszol? — Nem tudok. Mindig úgy hallom, mintha apa nyitaná az ajtót. Talán nem tud bejönni. — Aludjál csak- Nyitva hagytam az ajtót. Az anya odatelepszik a maga ágya szélére. Rongyos kis ruhácskákat foltozgat. Dermedt, hűvös csend kuporog a szoba sarkaiban. Csak néha lebben bele a csendbe az anya egy-egy fojtott sóhajtása: — Istenem ... A kis leány ilyenkor felpillant. Tekintetében töprengés bújdokol. A sóhajtás fészkét kutatja parányi értelme. De bár a fészekre rá is talál anyja lelkében, nem tudja kiokoskodni, mi kergette el a sóhajtást fészkéből. Eszébe jut, hogy az udvaron van néhány bokor. Egyik-másikon kis madarak is csipognak. Néha azok is rémülten riadnak el a bokrokról. Akár ők toppannak oda, akár a kandúr sompolyog a bokrok alá. Ezen a tűnődésen ő is elszunnyad. Karjába öleli az álom. Mintha édesanyja lenne. Most már ez dajkálgatja ők«t. Ez vigyáz rájuk. 7»