Várady Imre szerk.: Vasvármegye és Szombathely Város Kultúregyesülete és a Vasvármegyei Muzeum II. Évkönyve (Szombathely, 1927)

Szépirodalom és irodalomtörténet - ŐSZ Iván: Mocsár

101 Rettegve siet az utcákon- Lábujjhegyen lép, csakhogy, jaj, lépte koppanását se hallja valaki, mert hátha utána jönne. Megretten még a szellőtől

1 is, ha néha megcirógatja. Hon^oka mögött robogva száguld egyik gondolat a másik után. Olyan a feje, mint valami zsibongó pályaudvar. Egyik gondolat vonata jön, a másiké megy. S mennyi furcsa, mennyi rettenetesen félelmes utas száll ki mindegyikből. — | — Milyen boldog volt nemrég még az otthon. Leányálmaít sem hervasztotta. Az inség nem lődörgött az ajtóban. Vasárnap együtt mentek sétára az apróságokkal. Hiszen olyan szép lelke volt az urának. Szép lelke. S most? Mintha kifordították volna, ínség, nyomor, asszony, gyermek, gond — mind semmi neki. Csak arra az átkos italra legyen. S ha néha nappal bánja is a jobb lélek, este megint csak elmarad. Miért nem égetnek fel minden korcsmát! Miért engedik mérni azt a pusztító mérget. Mindent, mindent az sorvaszt el. Iszonyodottan gondolt azokra a dülöngő, mocskos, borostás, undok alakokra, akiket néha az utcán világos nappal tántorogni látott. — ! — Hátha ilyen lesz. Bizonyosan ilyen lesz. Azok is csak így kezdték. Futott, mintha vizben fuldoklót futna kimenteni. A város közepén talált rá a ,,Bajor kancsó"-ra. Tétovázás nélkül nyitott be. Fájdalma, kétségbeesése nem engedte már gondolkodni. — Nincs itt az uram? — állította meg a legelső pincért. — Kicsoda? Mit tudom én. Megmondta a nevét. — Nincs hát. Nem szokott idejárni, — Biztos, hogy nincs itt? Nézze meg. — Nézze meg maga. Nekem más dolgom is van. Elszántan sietett végig a füstös, bűzös szobákon. Éhes ordasok poklos szeme villogott feléje. Égette, szúrta ez, mint a mérgezett nyíl. — Nincs, nincs — sirt fel szorongó szíve, mikor ismét az utcára ért. • • —! — Hol keressem? — tépelődött^ zokogott magáramaradt árván. Leselkedett még pár korcsma előtt, hátha meglátja valahol. De hiába. Akkor meg hirtelen az villant át a lelkén, hátha már hazament. — ! — Mi lesz, mi lesz? Nem mondhatom, hogy őt kerestem. Még azt hiszi .. . Meg is ver. Meg is verhet. . . nem tudja, hogy érte jártam; azt gondolhatja talán más után. . . Fájdalma, kétségbeesése töviskoszorúba fonódott a szíve fölött. A tövisek alatt szíve vére csordogált. Otthon, mikor hazaért, élénken égett a lámpa. Pillantása oda-