Várady Imre szerk.: Vasvármegye és Szombathely Város Kultúregyesülete és a Vasvármegyei Muzeum II. Évkönyve (Szombathely, 1927)

Szépirodalom és irodalomtörténet - ŐSZ Iván: Mocsár

102 röppent az ura ágyára. Üres. Talán meg is könnyebbült, hogy üres. Mi lett volna? De a maga ágyán döbbenten látja a kis fiát. Leánya üldögél mellette s vizes ruhával takargatja a kis fiú homokát. Hol tanulta ezt az anyai aggodalmat, gondoskodást ez a parányi lélek? Az asszony odaomlik az ágyra. — Mi az? — Janika beteg. Olyan forró. Nyöszörgött. Ide akart jönni az ágyadba. A kis apróság valóban lázas volt. Bágyadtan emelte könyörgő, esdeklő tekintetét anyjára. — Mi van veled aranyom? Hol fáj? A kis csöpség a torkára mutat. Az anyát a fájdalom maraangolja, tépi. — ! — Ki futna orvosért, mikor az apja sincs itthon. Nincs egy garas a háznál. Könnyei omlanak. Hideg borogatásba takargatja magzatát. Ez mindig jó. Talán meghűlt kicsikét. A borogatás leszorítja majd a fb'ritófágái. Aztán könnyes csókok közt ágyba fekteti virrasztó, gondos kis leányát is. Maga átkarolja kis betegét s ott virraszt fölötte. Lelke is virraszt. Szélben, viharban. A tölgyet is letörné ez a vihar. — ! — Az élet minden szenvedése a mienk. Nem tudja, hogy maga gondolja-e ezt, vagy valaki mondja neki. De egyre a fülében hallja. Csak nem a Máriakép mondja a falon? Oly esdeklően függ ott a tekintete. Föllébe hajol, megcsókolja kis betege homlokát. A forrósága alább hagyott. — Csak ti ne legyetek betegek. Csak titeket óvjon az Isten. Én mindent elszenvedek — szívesen. Sóhajt és imádkozik. A sóhajtása maga imádság. Az ember csak hajnal felé tér haza. De nem is ember. Négykézláb mászik át a küszöbön s elnyúlik az ágy előtt. Az asszony fáradt, szomorú tekintete ráhull, aztán felröppen. Felröppen az ég felé. S ott lebeg mint a galamb az ég alatt a mocsár fölött. Ősz Iván.