Levelek a frontról 1914-1918 - A Wosinsky Mór Megyei Múzeum kiállításai 2. (Szekszárd, 2015)
Parasztkatonák
Lovas István 1915. július 18-án súlyosan megsebesült, ezután leszerelték. Később, 1917 márciusában ismét besorozták, majd a 17. honvéd gyalogezredhez osztották be, április végén pedig visszakerült a 10. közös huszárezred pótzászlóaljához. A Nagy Háború kezdeti, ún. mozgó szakaszában a hadseregek iszonyatos veszteségeket szenvedtek, sokkal nagyobbakat, mint a későbbi állóharcban. Gyakran előfordult, hogy megfelelő előkészítés nélkül „arcból” küldték rohamra a katonákat. Azok első ízben tapasztalhatták meg a modern tűzfegyverek (géppuska, ágyú, aknavető) pusztító erejét. A Monarchia, noha támadóan lépett fel, felkészületlenül bocsátkozott harcba egy erős ellenféllel szemben Galíciában. Rosszul működött a felderítés, hiányos volt a felszerelés, akadozott az utánpótlás, nem felelt meg a taktika. A katonákat megerőltető menetek után, de megfelelő tüzérségi előkészítés nélkül, szemből parancsolták rohamra a hatékonyan védekező oroszok ellen. A veszteségek így kezdettől fogva döbbenetes mértékűek voltak, különösen a tiszti állományban. 1914 végére a Monarchia hadseregének zöme megsemmisült; a gyalogezredeknél a veszteségek a 80 százalékot is elérték. A háború hátralévő éveit idős vagy korhatár alatti katonákkal és tartalékos tisztekkel kellett végigküzdeni. De még ez a „másodosztályú” hadsereg is feltűnő regenerálódóképességről tett tanúbizonyságot, s egészen 1918 nyaráig megőrizte harcképes mivoltát. 1914 októberére mindkét fél kimerült. A katonák kezdték megerősíteni elért pozícióikat, árkokat ástak, szögesdrótkerítést vontak elé, majd tovább mélyítették és erősítették a vonalakat. A keskeny árkok lassan kimélyültek, és 1915 folyamán kialakult a Nagy Háborúra oly jellemző, mélyen tagolt lövészárokrendszer. A lövészárokban a nap hajnalban kezdődött, sorakozóval. Ebben a napszakban lehetett leginkább kisebb-nagyobb ellenséges támadásra számítani, ilyenkor feszülten figyelték a túlsó oldal mozgolódását. Egyébként az ellenséget gyakran nem is lehetett látni, olykor egy-két hónap is eltelt, mire megpillantották a túloldalon az első katonát. Ha semmi sem történt, akkor a lövészárok katonájának élete túlnyomórészt eseménytelenül, sőt unalmasan, egyhangúan telt. A reggeli kávé után várakoztak az ennivalóra, majd a levelekre és a csomagokra, maguk is naplót vagy levelet írtak, egyesek rajzoltak, mások aludtak, s majdnem mindenki dohányzott. A lövészárok élete alkonyaikor váltott élénkebbre, olyankor kezdték megerősíteni a fedezékeket, kijavítani a be- lövéseket helyét, ami szüntelen munkát igényelt. A frontkatona rendszerint tíz napot töltött az első vonalban, egy hetet hátravonva tartalékban („rezervában"), majd egy hetet pihenőben, s utána kezdődött minden elölről. Azaz egy esztendő alatt nagyjából 150 napot volt elöl, százat tartalékban, a többit pihenőben. Szabadságra (haza) rendszerint egy évben egyszer lehetett menni. Sok katona a tisztaság és a tisztálkodás hiányát érezte a legrosszabbnak. Mindig felöltözve kellett aludni, gyakran a csizmát és a kapcát sem vethették le napokig, olykor hetekig. Csak amikor a hátsó vonalba kerültek, lehetett tisztálkodni, sőt akkor is gyorsan kellett. A legtöbb veszteséget az orvlövészek és a tüzérségi lövedékek okozták. Hamar meg kellett tanulni a görnyedt testtartást, a lehajtott fejet, a különféle lövedékek hangjait és a fedezékek gyors megtalálását. Ez eltartott egy darabig: a hat-nyolc hónapos katonát tartották a leghasználhatóbbnak, utána tompultak a reflexek, beállt a fásultság, sokan idegronccsá váltak. DEAK-TÉRI ÁG. H. EV. ELEMI ISKOLA. mRBYRR BYORTmAHY Lovas István jegyzetfüzete Gyakorlatok ifbOAz UűtVCU oszt. tanuló. Szabó Péter levelezőlapja dolgozatai Szabó Péter (1893-1915)
