Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A középbirtokos nemesség reformkori vezető szerepének gazdasági, társadalmi és közjogi alapjai
silag kevéssé hatékony volt, s ráadásul magán hordozta az önkény bélyegét is, ám minden fogyatékossága ellenére még a hadak járása idején is biztosította az adók kivetését és beszedését, a katonaság beszállásolását és ellátását, gondoskodott a gonosztevők bebörtönzéséről és felakasztásáról, s került pap, jegyző, tanító, bába a falvakba; azaz működtették az államot, amelynek felső szervei végrehajtó hatalom hiányában nélkülük tehetetlenek lettek volna. A birodalmi abszolutizmus így Magyarországon újabb közel másfél évszázadra kénytelen volt a rendiséggel való viharos együttélésre berendezkedni, amelyből megújulásra képtelenül hiányzott minden kezdeményezőkészség, sőt közkeletű vádak szerint rövidlátó módon szinte önként engedte át az állami élet fontos terrénumait az uralkodói hatalomnak. Ne feledkezzünk azonban meg róla, hogy e területek - külügy, hadügy, oktatásügy, kereskedelem, stb. - szabályozásának feladatát Európában szinte mindenütt az uralkodók látták el, ráadásul Magyarországon az abszolutisztikus államokkal ellentétben a végrehajtás a rendi igazgatási apparátusra várt, amely mindig talált módot az érdekeivel ellentétes intézkedések elszabotálására. A Mária Terézia korában nagy léptekkel előrehaladó abszolutisztikus birodalomszervezés így kényszerűen megtorpant Magyarország határainál, s ha nem is paritásos alapon, de gyakorlatilag már száz évvel a kiegyezés előtt dualisztikus viszonyokat teremtett a Habsburg birodalomban. Bár Mária Terézia óvatos lépései a magyar különállás aláásására hoztak bizonyos eredményeket, II. József erőszakos fellépése újra visszájára forditotta a folyamatot. Felvetődik a kérdés, miért volt képes a magyar rendiség olyan hatékonyan ellenállni a birodalmi centralizációnak? A válasz megítélésünk szerint Magyarország viszonylagos fejletlenségében keresendő. Fizetett professzionális közigazgatást Magyarországon először az un. Bach-korszakban létesitettek. Ennek, valamint a rezsim létét garantáló fegyveres erőnek az eltartása még jóval nagyobb erőforrások mellett is meghaladta nemcsak Magyarország, hanem a birodalom erejét is. A másik lehetséges alternatíva a vármegyék megrendszabályozása lett volna, melyre a rendszer válságának mélyülésével egyre gyakrabban tettek is kísérletet, ám mindannyiszor az udvar tekintélyét aláásó meghátrálásra kényszerültek. A nemesi közigazgatás ellenálló képessége éppen az elavult struktúrából fakadt, amelyre korábban már utaltunk. A földbirtokán gazdálkodó, egzisztenciálisan független, a megyei autonómiák által választott, a megyék kölcsönös szolidaritására támaszkodó tisztviselői karra a birodalmi abszolutizmus a nyílt erőszakon kívül más eszközökkel nem volt képes nyomást gyakorolni. A hódoltság időszakában az ország keskeny északi és nyugati sávjára visszaszoruló, elaprózódó köznemesi birtokosság számára a 18. század első fele a gazdasági talpraállás időszaka volt. Korábbi birtokaikat többszörösen meghaladó szerzeményeikkel az új arisztokrácia mellett egy új középbirtokos nemesség is született, amely rövid idő alatt szilárdan megvetette a lábát a volt hódoltság tágas térségein, ahol nem csupán a közigazgatást szervezték újjá, de jószágaik hasznosítása érdekében szervezői, mozgatói is voltak annak a hatalmas migrációs folyamatnak, amelynek köszönhetően a század végére megközelítőleg kiegyenlítődött a hajdani királyi Magyarország és a volt hódoltság közötti különbség a népsűrűség tekintetében. A gazdaság- és társadalomszervezés kellően nem méltányolt aprómunkája helyezhető a mérleg egyik seipenyőjébe, mellyel szemben a kicsinyes rendi önzés és szűklátókörü- ség áll. A középbirtokos nemesség 18. századi szerepe minden felemássága ellenére fon33
