Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A középbirtokos nemesség reformkori vezető szerepének gazdasági, társadalmi és közjogi alapjai
rendelkező nagybirtokosok között fennállt. Csak az utóbbiak politikai tekintélye, nemzetközi kapcsolatai és gazdasági ereje lehetett képes egy országos mozgalom szervezésére, irányítására. A 17. század nagy történelmi alakjai arisztokraták, fejedelmi sarjak, bánok voltak, míg a másfél évszázaddal későbbi, reformkori és 1848-as vezérkar döntő hányadában már a középbirtokosságból illetve a nemesi értelmiség soraiból rekrutálódott. Ez a változás a magyar elit 150 éves fejlődésének, átalakulásának summázata, jelen előadás tárgya. A Károlyi Sándor szimbolikussá emelkedő alakja által megtestesített fordulat a Rákóczi- szabadságharcot lezáró szatmári béke nyomán következett be. A tartományi méretű birtokokkal önálló hatalmi tényezőnek számító, szilárd hazai háttérrel rendelkező magyar nagyurak átlényegülése bécsi udvaroncokká az európai abszolutizmusok születésének nyomvonalán haladt. A kialakult hatalmi konstelláció - az elvileg önálló Magyarország mint a Habsburgok formálódó birodalmának egyik tartománya - azonban olyan dilemmák elé állította a magyar arisztokráciát, amelytől az európai fejlődés szerencsésebb osztályostársaikat megkímélte: a nemzeti identitás vagy birodalmi lojalitás kérdésében egyértelműen az utóbbit választották, aminek köszönhetően a Habsburgok kegyéből két évszázadra megszilárdították uralmukat Magyarországon, ám idegenné válva elvesztették szellemi befolyásukat az ország felett. Helyi gyökereiktől elszakadva, az udvar bizalmából kormányszékek vezető posztjaira emelkedve tettek ugyan bátortalan kísérleteket a rendi Magyarország és a birodalmi központ közötti kiegyenlítésre, de próbálkozásaikat mindkét oldalon gyanakvás, bizalmatlanság fogadta. A légüres térben, a politikai súlytalanság állapotában nem adatott meg legtehetségesebb, leglelkiismeretesebb képviselői számára sem az önálló cselekvés lehetősége. Az arisztokrácia szerepváltása nyomán támadt politikai űrt egyéb híján az eddig a nagyurak árnyékában élő, a vármegyei és uradalmi tisztségekben egyaránt őket szolgáló köznemesség töltötte be. Bár 18. századi szerepéről a magyar történetírásban a kurucos apo- logetikától a liberális történetirás minden érdemet elvitató álláspontjáig terjedő meglehetősen végletes ítéletek születtek, az aligha vitatható, hogy a köznemesség a váratlanul rá hárult szerepre semmilyen vonatkozásban nem volt felkészülve. Programja, elképzelései nem voltak, így gondolatilag az előző évszázadok rendi érdekvédő és függetlenségi hagyományaira támaszkodott az új helyzetben is. Ideológiájának e két eleme szorosan kapcsolódott egymáshoz, sőt hovatovább eggyé vált. így aligha csodálható, hogy a kívülálló kortársak és a liberális utódok megvetéssel szóltak e horizontját vesztett, kicsinyes világról, holott korlátolt önelégültsége dacára felfogásában volt rendszer. A nemességet a nemzettel azonosító ideológia logikája szerint érdeke azonos az országéval, így felfogása szerint kiváltságai és szabadságai egyúttal az ország függetlenségének végső garanciáját is képezték. Bárhogyan vélekedjünk a nemzeti lét, a függetlenség önmagáértvalóságáról, melyért mindent, akár a jövőt is fel kell áldozni, a 18. század, s főként annak első fele időszakában az ország újjáépítésében, újjászervezésében a nemesség vitathatatlanul jelentős, sőt pótolhatatlan szerepet játszott. Sem a birodalom, sem más magyarországi társadalmi réteg nem vállalhatta át a területi és helyi közigazgatásnak, a megyéknek, a járásoknak, a községi szerveknek az életre keltését és működtetését; a birodalomnak sem pénze, sem elegendő kádere nem volt e hatalmas szervezőmunka elvégzéséhez. A földtulajdonhoz kötődő közhatalmi jogosítványok rendszere kétségkívül politikailag elavult, közigazgatá32
