Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)

A nemesi hatalomgyakorlás alapjai és eszközei Magyarországon 1711-1848

cét nem a központi intézmények és méltóságok képezték, mint például a nádor, hanem a vármegyék, amelyekben a jómódú földbirtokosok domináltak, s hivatalukat inkább szimbolikus díjazás fejében látták el. Nemesi társaik által választva, anyagilag függetlenül szembeszegülhettek a központi szervek akaratával, amennyiben a legfelső helyről érkező rendeletek ellenkeztek saját érdekeikkel. Ezeket a hátrányokat Bécs számára ellensúlyozták a rendszer előnyei: a megye gondoskodott az adók beszedéséről, a katonai utánpótlásról, rendről és biztonságról a birodalomnak ebben a térségében. A kormányzat abszolutisztikus és rendi elemei szorosan összefonódtak, s kölcsönösen támogatták egymást. Ennek köszönhetően a rendszer minden vetélkedés dacára sokáig stabil maradt.

Jóllehet a rendek az országgyűléseken rendre a bécsi kormányzat önkényére panaszkodtak, nyilt konfliktus csak a 18. század közepén egy másik, a nemesség nézőpontjából sokkal súlyosabb kérdés kapcsán robbant ki. A jobbágyokról volt szó, akik a lakosság kb. 90%-át tették ki, s akik - mivel a nemesek adómentesek voltak - az állami adók túlnyomó részét fizették. Ugyancsak ők tartották el az egyházat, s a földbirtokosok jövedelmei is tőlük származtak. Nem csoda tehát, hogy a jobbágyok feletti ellenőrzés döntő fontosságú pénzügyi és egyúttal politikai kérdés volt. A rendek látszólag megingathatatlan hatalma nem csupán a közigazgatásban betöltött nélkülözhetetlen szerepén alapult. A rendi szervek képviselői egyúttal földbirtokosok is voltak, akiknek a jobbágyok egyenként, s mint egész jogilag és egzisztenciálisan teljesen kiszolgáltatottak voltak. Ez azt jelentette, hogy néhány ezer nemesi család majdnem az egész társadalmat ellenőrzés alatt tartotta. Maga az uralkodó is csupán általuk meríthetett ebből az erőforrásból adók és újoncok formájában. Végső fokon nem a rendi országgyűlésnek az alkotmányban garantált jogai biztosították számára az ellenőrzést az állami bevételek felett, hanem az a körülmény, hogy a császár a megyék ellenében cselekvésképtelen volt. Az uralkodó, a központi igazgatási szervek és a jogfosztott alattvalók között tehát a rendileg szervezett földbirtokosok fala állt, akik elszántan védekeztek az ellen, hogy az állami szervek kikezdjék a jobbágyság feletti hatalmukat.8

Bevételek, a társadalomra gyakorolt befolyás egy sajátos, egyenlőtlen háromszögben dőlt el, amelyet egyszerre jellemeztek közös érdekek és ellentétek. A bécsi politika ugyan csökkenteni akarta a földbirtokosok hatalmát jobbágyaik felett, de semmiképpen nem volt célja a parasztok lázadását bátorítani vagy előidézni. Nyugtalanságról egyébként maguk a földesurak gondoskodtak. Egyoldalúan felmondták a jobbágyaikkal kötött szerződéseiket, önkényesen felemelték a járadék, valamint a robot mennyiségét. Az 1760-as években ezért az ellenállás hulláma söpört végig az ország nagy részén, s a kétségbeesettjobbágyok uraik elől a királynőnél, Mária Teréziánál kerestek védelmet. Neki kapóra jött a földbirtokosok szorongatott helyzete, hogy a politikai befolyást a birodalom és a rendek, valamint a bevételeket az állam és a földbirtokosok között újraosszák, anélkül, hogy a társadalom struktúráit alapvetően megváltoztatnák. Ugyanakkor a stabilitás és a feudális viszonyok további fennmaradásának közös érdeke gondoskodott róla, hogy a jobbágyokat nem vonták be közvetlenül a hatalmi vetélkedésbe. Ellenkezőleg, a birodalmi hadsereg és a helyi hatóságok közösen léptek fel a lázongó parasztok ellen, és ha a szükség úgy diktálta, verték le a felkeléseket. Ez az eljárás jelzi, hogy a jobbágyok bé8 ifj. BARTA 2000. 24-29. 48-67. KOSÁRY 1999. 36-40. GRÜNWALD 1910. 5-10. 33-34. 52-59.

28