Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A rendiség és a szatmári béke
részt az 1663-64-es háborúban, s az első adandó alkalommal, a szentgotthárdi győzelem után azonnal békét kötöttek a szultánnal, a törökök kezén hagyva nagy kiterjedésű területekkel egyetemben nem csupán Váradot, hanem az időközben elfoglalt Érsekújvárt is. A béke a dinasztia hiveit is felháborította, úgy látszott, hogy a Habsburgokra mint az ország felszabadítóira nem lehet számítani. Mindez új politikai orientációra késztette a magyar rendiség vezető politikusait, részben a franciák, részben a törökök felé tájékozódva. A magyar politika Habsburg-ellenes fordulatában azonban más tényezők is szerepet játszottak. A súlyos engedmények és presztízsveszteség árán megkötött békét védve a végvárakat megszállva tartó császári katonaság igyekezett megakadályozni a magyar földesurak és vármegyék hódoltsági adószedő akcióit, ez pedig sértette a nemesség anyagi érdekeit, s vitássá tette a török kézen levő területekre vonatkozó jogigényeket. Ennél azonban sokkal nagyobb érvágás volt, hogy a nagyhatalmi politika és a birodalomépítés költségeinek fedezése érdekében Bécs új jövedelmi forrásokat keresett és talált az áruforgalom megcsapolásával, kereskedelmi monopóliumok létesítésével, majd később az akcíza (a fogyasztási adó egy neme) bevezetésével. Élezte a feszültséget és erősítette a Habsburgok pozícióit, hogy az ellenreformáció sikere révén felborult a felekezetek közötti addigi egyensúly. Mindez a dilettáns módon megszervezett, Wesselényi nádor nevéhez fűződő összeesküvéshez vezetett a Habsburgok magyarországi uralmának megdöntése céljából. A mozgalom valójában még tényleges kibontakozása előtt vereséget szenvedett. Vezetőinek rivalizálása, a vallási ellentétek, a francia, török és velencei támogatás elmaradása biztos bukásra ítélte a bátortalan próbálkozást, s rádöbbentette a politikailag tudatos rendi közvéleményt arra, hogy az 1526-ban a Habsburgokkal önként vállalt közösséget immár nem képes egyoldalúan felmondani, mint később Thököly mozgalma bizonyította, még a törökök segítségével sem. A kudarcot valló összeesküvés alkalmat teremtett a bécsi kormányzat számára arra, hogy a csehországi példát követve leszámoljon az addig szívósan ellenálló magyar rendiséggel. (A hivatkozási alapul szolgáló jogeljátszási elmélet a Habsburg-magyar együttélés történetében később is szerephez jutott az alkotmányos viszonyok felrúgásakor.) Az összeesküvés vezetőit kivégezték, mások magas váltságdíj vagy katolizálás árán mentették meg életüket. A magyar alkotmányt felfüggesztették, az országot a központi hivataloknak vetették alá. A drasztikusan megemelt adókkal a Habsburgok lényegében önfinanszírozóvá kívánták tenni magyarországi uralmuk kiépítését és a rendi alkotmányosság felszámolását. Az intézkedések a kiváltságok legféltettebbjeit érintették: az országgyűlés adómegajánlási jogát, a nemesség adómentességét, a protestánsok vallásszabadságát. Az új rezsim központi szerve a belügyi kormányzat minden ágát átfogó gubemium lett. Az abszolutizmus bevezetésének hatalmi fedezetéül a magyar végváriakat felváltó császári katonaság szolgált, amely mostantól maga hajtotta be az adót és a porciót. Ez az eljárás negyed évszázaddal később fontos szerepet játszott a birodalmi erők és a lakosság viszonyának elmérgesedésében, közvetve a Rákóczi-szabadságharc kirobbanásában. A kedvezőnek tetsző feltételek dacára a császári kísérlet rövid idő alatt kifulladt, s még annyi tartós eredményt sem hozott, mint a csehországi felkelés ürügyén tett intézkedések. A magyarországi megtorlás eleve kevesebb embert sújtott, nem számolta fel a rendi főméltóságokat, s nem helyezte törvényen kívül a protestáns egyházakat sem. A guber16
