Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A rendiség és a szatmári béke
nium kudarcot vallott a középszintű irányítást kézben tartó vármegyék ellenállása miatt, működését már az 1670-es évek második felében befejezte. A magas adókat néhány hónap múlva a felére csökkentették, a hús, a bor és a búza után fizetendő kereskedelmi adó, az akciza gyakorlati bevezetéséről keveset tud a történetírás. Sikeresen túlélte az üldöztetéseket a protestáns egyház is. A restaurációs folyamat 1681-ben, a soproni ország- gyűlésen zárult le. Hivatalosan is eltörölték a gubemiumot és a helytartóságot, újra nádort választottak, s általános kegyelemben részesítették mindazokat, akik visszatértek a király hűségére. Korlátozásokkal bár, de megerősítették a protestánsok vallásgyakorlását szabályozó 1608. évi törvényeket, nagyobb szerepet kapott a magyar végvári katonaság, a magyar kamarát függetlenítették az udvaritól, azaz lényegében helyreállt a tíz évvel azelőtt felmondott hatalommegosztás a rendek és az uralkodó között. Történetírásunk a sikert hagyományosan a kuruc mozgalom fegyveres ellenállásának tulajdonítja. A megtorlás elől elmenekült összeesküvő nemesek és az elbocsátott végvári katonák Erdélyben gyülekeztek, s onnan intéztek támadást a Felvidék ellen 1672-ben. A gyors vereség nyomán csak 1678-ban, Thököly Imre vezérré válása után támadt fel ismét az ellenállás, amely végül a törökök által is elismert felvidéki fejedelemségben érte el tetőpontját 1682-ben. Ellentmond viszont a fenti értékelésnek az a tény, hogy a lipóti abszolutizmus támadása 1678-ra lényegében már kifulladt a nemességet és a jobbágyságot is magában foglaló „civil” ellenállás miatt, sőt, a földbirtokosoknak időközben sikerült megszilárdítaniuk hatalmukat jobbágyaik felett is. Ugyanakkor Thököly harcának vitathatatlanul volt szerepe abban, hogy a soproni országgyűlésen hivatalosan is leszámoltak a már előzőleg kudarcot valló abszolutisztikus kísérlettel, s formálisan megkötötték a békét az uralkodó és a magyar rendek között. A mozgalomban nemcsak az uralkodó, hanem a nemesség is fenyegetést látott, s a soproni békét a rendek nem vele szövetségben, hanem ellenében kötötték meg a Habsburgokkal, akiknek megbékélési hajlandóságát a francia háborúk és a török fenyegetés is erősítette. Az 1670. és az 1681. évi nemzetközi helyzet összevetése tanulsággal szolgálhatott a rendi politika számára. A Habsburg-ellenes magyar mozgalmak nem tudták cselekvésre sarkallni a dinasztia ellenfeleit, a magyar rendiségnek kellett a kedvező nemzetközi konstellációhoz igazítania akcióit. A maguk mögött hagyott évtizedben mind a rendek, mind az uralkodó kísérletet tett arra, hogy felmondja a kényszerű kompromisszumot, ám rövid életű kalandok után mindkét fél rádöbbent arra, hogy kényszerű együttműködésüknek nincs alternatívája. Viszonyukat e holtpontról csupán a belső és a külső feltételek radikális változása mozdíthatta ki, s ez gyorsabban következett be, mint sejtették. A sorait rendező oszmán birodalom átmenetileg megerősödve az 1680-as évek elején elérkezettnek látta az időt arra, hogy felújítsa terjeszkedési politikáját, s megvalósítsa évszázados törekvését, Bécs elfoglalását. 1683-ban végrehajtott támadásával maga támasztotta fel a két évtizeddel azelőtti európai koalíciót. A törökök Bécsnél elszenvedett veresége Magyarország felszabadításának nyitánya lett. Thököly felvidéki fejedelemsége összeomlott, a magyar politika százhatvan éves török alternatívája végleg lekerült a napirendről, s a továbbiakban az oszmán birodalom már csupán mint a politikai emigráció menedéke játszott szerepet hazánk történetében. 1686-ban felszabadult Buda, 1688-89- ben pedig már a Balkánon harcoltak a birodalmi seregek. Ez azonban sok volt a féltékeny francia uralkodónak: felmondta az 1684 óta fennálló tűzszünetet. Ezzel majdnem egy évii
