Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
Egy dunántúli kisváros és polgárai a XIX. század közepén
A polgárosodás külső jeleként a település városias jellege is erősödött. A város szívében, a vármegye és az uradalom reprezentatív épületei köré épültek az új városi elit otthonai, megtörve a város felekezetek és nemzetiségek szerinti elrendeződésének íratlan szabályát. A központ városiasságát fokozta, hogy az 1850-es években megkezdődött a járdák kövezése. Elsősorban tűzrendészed okokból tilalmazták a nád használatát tetőfedéshez. Megjelentek a kommunális tevékenység csírái. A polgármester 1858-ban vetette fel, hogy a város fogadjon fel állandó napszámosokat, akiknek feladata a belváros utcáinak, tereinek folyamatos tisztán tartása és egyéb városi munkák elvégzése lenne. A városi lét intézményi formáinak több eleme megjelent már Szekszárdon, de a művelődés, a kulturális élet, az egészségügy teljes infrastruktúrája e korban még nem épült ki. A 18. század óta működött a továbbtanulás lehetőségét biztosító főelemi iskola, de a tervezett gimnázium, amely pedig mindvégig napirenden volt, csak a 19. század végén jött létre. A nemesség, a hivatalnokok, honoráciorok, jómódú polgárok jelenléte már a reformkorban életre hívta a kaszinót, mindjárt kettőt, jelezve, hogy a rendi válaszfalakat még korántsem sikerült lebontani. A kaszinó patronálásával több társadalmi-kulturális egyesület kezdte meg működését, pl. a dalárda és a nőegylet. Mivel a Bach-rendszer a kulturális mezben jelentkező politikai törekvéseket ellenségesen fogadta, az egyesületek 10 évi szünet után csak az 1860-as években keltek újra életre. A tulajdonképpeni kulturális élet a városban szegényes volt. A városnak újságja, könyvkereskedése, könyvtára nem volt. Időnként egy-egy vándor színtársulat tartott előadást az uradalmi vendéglő nagytermében. Liszt Ferenc 1846-1870 között ugyan három ízben is járt Szekszárdon, sőt koncertet is adott, de ez a látogatás inkább személyes barátjának, Augusz Antalnak, mint a városnak szólt. Míg a gazdasági-társadalmi fejlődést hosszú távú folyamatok határozták meg, a város és környezete kapcsolataiban, a külső tényezőkben radikális változást hozott az 1848/49- es forradalom és az ezt követő két évtized. A forradalom nemcsak a jogviszonyokat változtatta meg, hanem bevonta a politikába az eddig kirekesztett harmadik rendet is. Ez nem annyira a választójogi cenzus révén amúgy is behatárolt politikai jogokban nyilvánult meg, hanem abban a hatásban, amit a tüntető, földfoglaló, katonáskodó tömeg a közhangulat révén a politikai vezetésre gyakorolt. Szekszárdon két ízben is több ezres tömeg gyűlt ösz- sze, 1848. március 25-én a forradalom győzelmét ünnepelve, 1849. február 9-én a győztes császári hatalom előtti behódolás ellen tiltakozva. A felgyorsuló események hatására az addig korlátozott autonómiával rendelkező vidéki mezőváros életébe heves szenvedélyeket keltve betört a politika, állásfoglalásra, tettekre kényszerítve az embereket. Az országos küzdelem leglátványosabb helyi vetülete a város vezetésének gyors cserélődése volt, de a politikai agitáció, a kölcsönös megtorlások ennél mélyebb rétegekig hatoltak. Mindez azonban nem teheti kétségessé, hogy a lakosság többsége a forradalom oldalán állt. Az állásfoglalásnak az érzelmi-hangulati tényezőkön kívül egyéb okai is voltak. A város vezető elitje helyet kapott a vármegye vezetésében. Képviselői számarányukat meghaladó súllyal szerepeltek a különféle bizottságokban, sőt a megye és a nemzetőrség tisztikarában is szereztek szerényebb posztokat. A forradalom gyökeresen új helyzetet teremtett a város és az uradalom viszonyában is. Bár a mezőváros polgárainak jogállása eddig is kedvező volt - földjeiket szabadon adhatták - vehették, csupán cenzussal és tizeddel tartoztak az uradalomnak — a szolgálta162
