Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)

Szekszárd a 19. század elején

korára növekedett, hogy már nem maradt mozgástere krízis esetére. Mivel a város élelmiszerellátását, a kézműipar piacát egyaránt ezek a jövedelmek biztosították, minden rossz szőlőtermés éhínséggel fenyegette a várost. Ugyanakkor a felduzzadt lélekszám, a hozzá képest viszonylag szűk határ, melynek alacsonyabban fekvő részét a Duna áradásai fenyegették, nem tették lehetővé a visszahátrálást a hagyományos szántóföldi művelésen alapuló naturális gazdálkodás elveszett paradicsomába. Bár történtek erőfeszítések ebben az irányban - a 19. század elején némileg növekedett a szántóterület nagysága — ez azonban még a lakosság növekedését sem volt képes ellensúlyozni. Az egy főre jutó 0,15 hold szántó, az alacsony állatállomány és annak eloszlása - 1820-ban a lakosság 72 boának nem volt igavonó állata - reménytelenné tették a város gazdasági bázisának ebbe az irányba történő kiterjesztését.12 Szekszárd így a korszak nagy gabonakonjunktúrájából nem profitálhatott, ellenkezőleg tovább növelte gazdasági terheit.

Nem tölthette be a gazdaság tartópillérének, még kevésbé növekedési faktorának szerepét a kézművesség sem. Alapvető oka az volt, hogy bár a kézműipar még az urbanizáltság egyik mutatója volt korszakunkban, városképző tényezőként már nem jöhetett számításba. Szekszárd 312 kézművesének (1828) szerepét - jóllehet a lakosság több mint 20%-át tették ki - nem becsülhetjük tehát túl. Annál kevésbé, mivel csupán 1/3-ad része dolgozott szakmájában az egész év folyamán, a többség tavasztól őszig szőlőjét művelte, vagy részes aratóként próbálta meg előteremteni egész évi kenyerét. A céhes iparosok tehát kétszeresen is a szőlő- és borgazdaság kiszolgáltatottjai voltak: szőlőtulajdonosként és a másodlagos elosztás révén kézművesként egyaránt a városi monokultúrához kapcsolódott sorsuk, ami eleve lehetetlenné tette, hogy a gazdaság diverzifikálásában szerepet játsszanak. A céhes iparnak az általános és a speciális helyi körülmények hatására bekövetkező válságát a kézművesek számarányának hanyatlása, és vele párhuzamosan a zsellérekének növekedése jelzi az összlakosságon belül a 19. század első felében.13

Mivel a városfejlődés hagyományos tényezői már nem hatottak, felvetődik a kérdés, voltak-e esélyei Szekszárdnak arra, hogy a modern polgári fejlődésnek a 19. század első felében legdinamikusabb faktorát, a kereskedelmet, növekedése szolgálatába állítsa? Bár e tekintetben figyelemreméltó eltérések mutatkoznak a kortársi nyilatkozatok és a történetírás piacközpontokra vonatkozó újabb kutatási eredményei között, a mezőváros sem kereskedelmi, sem piacközpontként nem tartozott az igazán jelentős centrumok sorába. Jóllehet Tolna megye fejlett agrártermeléssel, értékesithető feleslegekkel (bor, dohány, repce, gyapjú, gabona, ló, sertés, nyersbőr, hal) és a Duna, a Buda-Eszék országút, valamint számos kereskedelmi útvonal jóvoltából kedvező szállítási lehetőségekkel rendelkezett, Pécshez, Nagykanizsához hasonlóan domináló központtá a számos népes, viszonylag fejlett mezőváros (Dunaföldvár, Paks, Tolna, Szekszárd, Bonyhád, Hőgyész) egyike sem tudott válni, éppen egymás közelsége, vonzást kioltó hatása következtében.

Ennek ellenére Széchenyi Ferenc 1785. évi felmérése szerint Szekszárd Pécs és néhány más település mellett Baranya megye falvainak egyik fő eladóhelye volt, különösen az állatkereskedelemben betöltött szerepét ítélték jelentősnek.14

Ajelentés megállapításait alátámasztják a helyi vásárok állatforgalmi adatai is, melyek

12 Uo. SZILÁGYI 1990. 185.

13 GYIMESI 1975. 159. 175. SZILÁGYI 1990. 120. 127. 168-169.

14 BÁCSKAI 1993. 6-7., 19-21.

150