Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)

Szekszárd a 19. század elején

dátlanul népszavazás megrendezésére. Paradox módon a városi oligarchia egy, a lényegétől, természetétől idegen módszerrel, a felnőtt, önálló férfi lakosság - 1192 fő - vok- sával kívánta hatalmát megerősíttetni. Végső veresége ellenére nem csekély eredménye ez a céhek mozgalmának, amelyet az sem árnyékol be, hogy az - a kor gyakorlatának megfelelően - inkább nyilvános közvéleménykutatás, mint bármire is kötelező titkos szavazás volt. A 12, egy-egy esküdtből, hatvanosból és közemberből álló kérdezőbizottság magyar és német nyelvű nyilatkozatokat vitt ki a lakossághoz, amelyen deklarálhatták, hogy támogatják vagy elhatárolják magukat Ulakovics mozgalmától. Az eredmény a városi vezetés várakozásának megfelelően alakult: 137 távollévő mellett 895-en tagadták meg a céheket, s mindössze 160-an merték nyíltan felvállalni őket. Az eredmény nyilván nem tükrözte a tényleges szimpátiákat, ám tökéletesen megfelelt céljának, dokumentálta, hogy a város közvéleménye nevében fellépő néptribunok csupán egy elenyésző, ám hangos kisebbséget képviselnek, amely éveken át megtévesztette, félretájékoztatta a hatóságokat.

Még egy tényező volt, amelyet a város vezetése ügyesen felhasznált Ulakovicsék ellen. Az állandó bécsi, pozsonyi, budai instanciázás hatalmas összegeket nyelt el, és lassanként anyagilag kimerítette a mozgalom támogatóit. Egyedül Vizer Ferenc a céhek által favorizált egykori biró 500 forinttal tartozott Takács Antal ügyvédnek. így hovatovább a mozgalom legfőbb céljává a következmények elhárítása lett: bejutni a hatalomba, hogy a városi költségvetéssel - s közvetve a lakosság egészével — fizettessék meg az akció költségeit, s ezért még a szimpatizánsok sem lelkesedtek.

Az ügy lezárását nem ismerjük. 1816 közepén az akták elhallgatnak, valószínűleg az amúgy is kifáradóban lévő mozgalom csendben kimúlt, az uradalom pedig nem kívánta retorzióval ismételten felszítani az indulatokat. A kimenetel felől minden kétséget eloszlat az 1817-1824 közötti időszak bíráinak személye: Ferdinánd Ádám (1817-1819, majd 1821-1824) és Homung Ferenc (1819—1821) egyaránt szerepelt az Ulakovicsék által a hatvanosok és a város közéletéből kizárt személyek listáján.

A történész számára még közel 200 év múltán is nehéz ítélkezni a zavarba ejtően ellentmondásos konfliktusban, melyben egyrészt a céhek középkort idéző, túlhaladott, irracionális világa program megfogalmazására képtelenül, puszta demagógiával hadakozik a lassan kibontakozó modem polgárság helyi képviselőivel, amely vezetési, szervezési tapasztalataival, pénzügyi szakértelmével nemcsak szanálta anyagilag a várost, hanem távlatokban gondolkodva fontos lépéseket tett egy modem városi infrastruktúra kialakítása irányában is. Tette ezt másrészt azzal az uradalommal szövetkezve, amelynek rendi előjogai itt és az egész országban egyre inkább akadályává váltak ugyanezen célok sikeres megvalósításának, míg a céhek anarchikus lázongása céljaiktól, szándékaiktól függetlenül a város önállóságát, uradalomtól való függetlenedését, egy demokratikusabb polgári öntudat kialakulását szolgálta, amikor a rendi joggal a nép többségi akaratát helyezte szembe. Nyilvánvalóan erőszakolt volna egy bomírt, kisvárosi miliőben bámiinő közvetlen francia hatásra hivatkozni, ám a felsőbbség iránti tisztelet erodálódása, a gondviselés által szolgálatra rendelt alattvalók dacos lázadása jól érzékelhető a város atmoszférájában, melynek tömör summázatát egy 1814-ben kelt beadványban fogalmazták meg, ti. az uradalom tisztviselőinek is alkalmazkodnia kell a néphez, nekik is kötelességeik vannak velük szemben.

Az amúgy sem vegytiszta viszonyokat tovább bonyolítja a két, határozott frontvonal148