Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)

Kölesd mezőváros az állam, a vármegye és az uradalom erőterében a késő feudális korban

esetek többségében a számbeli fölényben lévő delikvensekkel szemben a hajdúk nem is mertek fellépni. Herr András csősz 1839. szeptember 21-én éjjel inkább félelmében, mint a tilosban ért és elhajtott ökröt védve lőtt rá az állat kiszabadítására érkezőkre. A meg­sebesített Prener János testvérei és mások vasvillával felfegyverkezve valóságos hajtó­vadászatot rendeztek a bujkáló csősz ellen. Az is kétélű fegyver volt, ha az uradalom tiszt­jei a legféktelenebbeket végül az úriszék elé állították, s tömlőébe vetették, hiszen a munkából kivont jobbágyuk így nem tudta megművelni földjeit, teljesíteni a robotot, va­gyis maga is megkárosodott. A tehetetlen uradalmi tisztek a feszült helyzetben maguk is erőszakkal reagáltak, ha tehették, a tettenért jobbágyokat alaposan helybenhagyták. A köz­ség lakossága még akkor is a földesúri tervek keresztezésére törekedett, amikor abból egyébként nem származott kára. 1842-ben panaszolta gróf Apponyi Antal, hogy a szá­razság miatt elsilányult Lapos-rét öntözésére a Kender-patak vizét akarják oda terelni, s ehhez úrbéres földeket kellene igénybe venni. Bár a földesúr az elvesző földeket kész lett volna pótolni, a lakosok az uradalom iránti ellenséges indulatból ebbe nem akartak be­leegyezni. Ugyanakkor a feszült kapcsolat mellett - amelynek kialakulásában egyik fél sem volt vétlen - az érdekközösségen alapuló szolidaritásnak is több esetével találkozunk. Rossz termésű években az uradalom saját gabonájával segítette ki nélkülöző jobbágyait, 1828-ban például kétszáznyolcvan pozsonyi mérőt osztott ki a rászorulók között.13 Nemkülönben ellentmondásos volt a viszony a mezőváros és a vármegye között is. E hivatal testesítette meg számukra az államot, amely különféle terheket rótt ki rájuk, ugyan­akkor tőle reméltek védelmet (többnyire hiába) a földesúri hatalommal és a katonaság ga­rázdálkodásával szemben. A Kölesd kedvező közlekedési helyzetéből fakadó nagy ka­tonajárásról már szóltunk. A helyzet 1767-1848 között mit sem változott. Különösen élénk volt a mozgás a háborúk idején. A francia forradalom és a Napóleon elleni küzdelem éve­iben a jobbágyok panaszaik szerint hetente három-négy napot is forsponttal (ingyen fu­varral) töltöttek, tekintet nélkül a szezonális mezőgazdasági munkákra. Sőt, a háború­ban megsebesült katonák ápolására ispotályt is rendeztek be Kölesden, melynek fenntartásáról szintén a mezővárosnak kellett gondoskodnia. Sok gazda azzal bújt ki a ter­hes kötelezettség alól, hogy nem tartott lovakat. Bár a katonák szállításáért kaptak a kincs­tárból térítést, az - a beszállásoláshoz hasonlóan - nem fedezte a valóságos költségeket, s így egy járulékos, s ráadásul aránytalanul kivetett adónemnek tekinthető. További veszteségeket okozott, hogy a rossz utakon, túlterhelt szekerekkel végzett fuvarozás gyor­san tönkretette a jobbágyok silány lovait. Könnyebbséget jelenthetett volna, hogy 1815-1848 között a béke egy hosszú időszaka köszöntött be, ám már 1816-ban meg­szüntették a zombai stációt, így a kölesdieknek észak felé Simontomyáig, dél felé pedig Bonyhádig, illetve Szekszárdig kellett utasaikat szállítaniuk. Hiába ostromolta kérései­vel a mezőváros a vármegyét, az a forspont tekintetében hajthatatlan maradt. Ugyanak­kor valamikor 1828-1846 között közel felére, 3,5 emberről és lóról két emberre és lóra csökkentették a katonatartást. A vármegye nyilván a panaszokat is mérlegelte a terhek új­raelosztásakor, hiszen a másik, a katonaság vonulásának útjába eső mezővárosra, Si- montornyára is csak két főt vetettek ki, míg a nem túlzottan jelentős Nagyszékely hat fő eltartását állta. A katonatartás főként a kisházas zsellérek és kézművesek számára volt ter­hes, hiszen gyakran önmaguk ellátására elegendő gabonával sem rendelkeztek. Tiltako­13 TML Apponyi cs. ir. USZ ir. Passim 135

Next

/
Thumbnails
Contents