Gaál Attila (szerk.): Tolna megye évszázadai a régészet tükrében. Válogatás az elmúlt tíz év ásatási anyagából (Szekszárd, 2001)

I. szekszárdi Duna-hídhoz vezető S-ö gyorsforgalmi út feltárásai és más leletmentések - Zalai-Gaál István. Az újkőkor kutatásának legújabb eredményei Tolna megyében (1–3. tábla)

különböző területein megmutatkozó kapcsolatára, de szerepükre is egykori közösségeiken belül. A mai értelemben vett halottkultusz, a halottakról való gondoskodás nyomai már a pleisztocén kezdetétől fogva nyomon követhetők, s a halál titokzatos, érthetetlen jelenség lehetett a neolitikus emberek számára is. Erre az időszakra már bizonyos elképzelések is kialakulhattak az olyan kérdésekkel kapcsolatban, hogy mi történhet a meghalt személyekkel, hová kerülhetnek, visszatérhetnek-e majd esetleg más formában. Az elképzelések a gyakorlatban rítusokat eredményeztek, melyek azonban nem egyénileg alakultak ki, hanem a közösségi tudat kifejeződéseként nyilvánultak meg. Ezek a megnyilvánulások az őstörténész számára éppúgy egy régészeti kultúra jellegzetességeit alkotják, mint pl. a sírmellékletek, vagy a kerámia tipológiai jellegei. A vonaldíszes kerámia népének csak nagyon kevés sírja ismert a Dél-Dunántúlon: az S-9 leletmentések során előkerült néhány, melléklet nélküli zsugorított csontváz azonban ehhez a kultúrához köthető. Közép- és Nyugat-Európa más területein nagy temetőiket is feltárták, melyekben a halottakat ovális sírgödrökben zsugorított helyzetben temették el, melléjük helyezve életük során használt szerszámaikat, ékszereiket, viseleti tárgyaikat egyaránt. A halottak „rangjának", közösségükben betöltött szerepüknek, helyzetüknek megfelelő számban került a sírokba kerámia, melyek ételt, italt tartalmaztak az eltemetett egyének számára. A temetkezések és temetőelemzések adatai egyértelműen bizonyítják azt, hogy a falvak, közösségek élén a megfelelő vezetői, szervezői képességekkel bíró férfiak álltak. Az agyagszobrok, idolok még többnyire sematikus női ábrázolások melyeket feltehetően a termékenységi ceremóniák során használhattak. Helyi vonaldíszes alapokon, de újabb déli, délkeleti hatásokra alakult ki a késő újkőkori lengyeli kultúra a Kr. e. V. évezredben. Nevét a Tolna megyei Lengyel községről kapta, melynek közelében, a Töröksáncon, Wosinsky Mór először folytatott módszeres temetőásatásokat a múlt század második felében. Ma ismert legnagyobb temetőiket és településeiket a XX. század során tárták fel Zengővárkonyban, Villánykövesden, Pécsváradon és Mórágy-Tűzkődombon. A lengyeli kultúra részét képezi az ún. késői neolitikus festett kerámiás délkelet-európai körnek: különböző népcsoportjai a Dunántúlon kívül a Gödöllőidombvidéken és részben É-Magyarországon, Szlovákia, Morvaország, Ausztria és Lengyelország egyes vidékein telepedtek meg. A magyarországi lelőhelyek számát Kalicz Nándor 300-ban határozta meg. Ebből 137 a Dél-Dunántúlon található. A Délkelet-Dunántúl földrajzilag zárt területéről (Tolna és Baranya megyékből) 112 lengyeli lelőhelyről tudunk, temetkezések azonban csak 22 esetben kerültek elő. A lengyeli kultúra 658 vizsgált dél13