Gaál Attila (szerk.): Tolna megye évszázadai a régészet tükrében. Válogatás az elmúlt tíz év ásatási anyagából (Szekszárd, 2001)

I. szekszárdi Duna-hídhoz vezető S-ö gyorsforgalmi út feltárásai és más leletmentések - Zalai-Gaál István. Az újkőkor kutatásának legújabb eredményei Tolna megyében (1–3. tábla)

dunántúli temetkezése 12 lelőhelyre korlátozódik: ebből 368 magában Zengővárkonyban, 109 Mórágyon és további 67 a lengyeli sáncon található meg. A Dél-Dunántúlon is szembetűnően aránytalan az ismert lelőhelyek és temetők viszonya, még akkor is, ha a sokszor csak szórványleletek alapján meghatározott lengyeli lelőhelyek egy részén temetők, sírcsoportok is lehetnek. A települések és temetők viszonyáról nincsenek pontos adataink. A lengyeli kultúra fejlődésében a Dél-Dunántúlon is megkülönböztethető egy korai és egy késői horizont, a kerámiaanalízis segítségével pedig jól elkülöníthető a köztük húzódó átmenet is. E fejlődésnek belső mozgatórugói voltak, ugyanakkor külső hatások érvényrejutásával is számolni kell, hiszen több jelenségnek, jellegnek a hirtelen megváltozása mással nem lenne magyarázható. A késői neolitikus lengyeli kultúra népe olyan, gyakorlatában és ideológiájában egyaránt kifejlett temetkezési rítussal jelent meg elterjedési területének keleti csoportjában, mely sok vonatkozásában a megelőző kultúrák gyakorlatának sok új elemmel gazdagított továbbélését, továbbfejlődését jelenti. A lengyeli temetkezési rítus nagyon sok elemét ugyanakkor csaknem változatlan vagy hasonló formában megtaláljuk az alföldi késői neolitikus, de még a korai rézkori kultúrákban is. Területünkön általánosak az ovális sírgödrökben előkerült zsugorított csontvázas temetkezések. Ezek általában kisebb csoportokban vagy sorokban, síronként egy-egy csontvázzal kerültek elő; a többes sírok száma nagyon alacsony. A Mórágyon feltárt, agyagedényekben elhelyezett gyermekkoponyák vagy zsugorított gyermekcsontvázak különleges objektumoknak tekinthetők, melyek eddig csak itt kerültek elő. Az olyan antropológiai leletek sem hiányoznak, melyeket a halottcsonkítással, emberáldozatokkal, koponyakultusszal, résztemetkezésekkel, antropofágiával hoztak és hoznak összefüggésbe a kutatók. A lengyeli halotti rítus egyik jellegzetes megnyilvánulását jelentette a fej levágása. A koponya nélküli sírok aránya a legkorábbi időszakban is magas, de az átmeneti időszakban a legmagasabb. A késői időszakba történő átmenet idején még gyakorolták ezt a szokást, a későiben azonban már nem. További kérdéseket vetnek fel a vonaldíszes kerámiában és a lengyeli kultúrában gyakran előforduló szimbolikus sírok, ún. kenotáfok is, melyekben a sírmellékletek, eszköz- és viseleti leletek emberi csontmaradványok nélkül találhatók meg. A lengyeli temetők területén előkerült áldozati gödrök esetében (pl. Mórágyon) nem mindig dönthető el teljes biztonsággal, hogy áldozati gödörrel vagy pedig szimbolikus sírral állunk-e szemben. Mind a szimbolikus, mind a „szokatlan antropológiai objektumok" arra utalnak, hogy a halotti rítusban megnyilvánuló különleges jelenségeket tudatosan, szándékosan hozták létre a közösségek tagjai. Mind a vonaldíszes kerámia, mind pedig a lengyeli kultúra idejéből ismert a halottak elhamvasztásának szokása is. Ez a temetkezési forma az őskor egyes időszakaiban nem csak Magyarországon, hanem Európa más területein is kizáróla14